Szerzetesek asztalánál

Saly Noémi; Rákossy Anna
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest, 2017. 112 pp.

Mi közük a szerzeteseknek a gasztronómiához? Több, mint gondolnánk. A kora középkor óta szigorú szabályok szerint, olyan egészségesen étkeznek, hogy azt egy fitneszguru is megirigyelhetné, de szabályaik szerint nemcsak a test, hanem a szellem és lélek épségét is szolgálják. Készítenek bort, sört és gyógyító likőröket, kertjeikben a zöldségek és gyümölcsök mellett megterem sokféle fűszer- és gyógynövény, asztalukra olykor ünnepi finomságok, olykor – gyakrabban – böjti eledelek kerülnek. Az ő közvetítésükkel jutott el sok növényfajta és étel- vagy italkészítési eljárás Európa egyik végéből a másikba. A szakács testvérek az idők során nemcsak a kisebb-nagyobb közösségre, hanem szegények és betegek ezreire is főztek. Könyvtárak, levéltárak ritka kincsei a kolstorokban írt és használt szakácskönyvek, régi számadáskönyvek, konyhakönyvek. Érdemes hát odatelepednünk a szerzetesek asztalához.

Saly Noémi könyve a tavaly hasonló címmel megrendezett, és azóta több helyen bemutatott kiállítás kalauzaként készült. Sok képpel, közérthető, élvezetes stílusban vezeti végig az olvasót az európai és magyar szerzetesi gasztronómia világán. Elmondja, hogy kik a szerzetesek, mivel foglalkoznak, és hogy az életüket keretbe foglaló szábályok és szokások (Szent Ágoston Szent Benedek regulái) mit is mondanak az étkezésről. Ezt követően sorra járja az életük során fölmerülő különféle ételeket: a kenyeret, az ostyát, a bort, a sört, likőröket, gyógyteákat, fűszereket, zöldségeket, gyümölcsöket, a mézet, a húst, a halat és az olajat. Nem feledkezik meg arrról, hogy a mindezeknek önmagukon túlmutató, szimbolikus jelentésük is van, így a teológia- és kultúrtörténeti kalandozás során számos személy és étel fölbbukan: Jézus apostolai, a Paulaner sör, az „Egri víz”. a trappista sajt, a füredi savanyúvíz, Dom Pérignon francia bencés szerzetesen, a pezsgő föltalálója vagy a magyarszéki ostyasütő kármelita apácák.

A könyv legutolsó és leghosszabb fejezete a régi magyarországi szerzetesi szakácskönyveket mutatja be, illetve a számadás- és könyhakönyvek világába vezet be. Előbbiekből természetesen néhány  érdekes recept is bekerült a könyvbe.

Mivel a könyv megjelenésekor, 2017 nyarán a kiállítás éppen a Tihanyi Bencés Apátság múzeumában látható, az egyes fejezetekhez Rákossy Anna írt kiegészítéseket a tihanyi bencések egykori és mai étkezési és növénytermesztési szokásairól: szőlészetről, a kávé élvezetéről, gardafesztiválól és egyebekről.

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy némely ponton lehetett volna pontosítani a szövegen. Például a karthauziak nem tesznek külön fogadalmat a hallgatásra; olyan szavak, mint a fráter és a  rendház egyes szerzetesi közösségekben mást és mást jelentenek; az ostyát nem szentelik, hanem átváltoztatják; Kolozsvárott nem éltek minoriták; a gyöngyösi böjti vita 1636/1637-ben pedig nem elősorban a jezsuiták és a ferencesek, illetve a Hitterjesztési Kongregáció között folyt, hanem egy Itáliából érkezett ferences misszionárius, Fulgenzio da Jesi kifogásolta a közép-európai enyhébb böjti szokásokat, a tojás- és tejfogyasztást, amelyről a magyar klérusnak csak két év múlva sikerült fölmutatnia  a Hittani Kongregáció írásos engedélyét. De ezek tényleg csak apróságok.)