Színpadi zene

Az iskolai színjátszás és a zene a jezsuita, piarista, minorita, ferences és pálos rendek által fönntartott iskolákban egyaránt az oktatás szerves része volt. A zene elsősorban liturgikus célokat szolgált, de a színpadi előadások sem nélkülözték a vokális és instrumentális zenei elemeket. A 17-18. századi iskoladrámák énekeinek és zenei betéteinek kottái azonban néhány kivétellel nem maradtak fenn. E kivételek közé tartozik a privigyei piarista gimnázium 1694. évi nagyheti, Amor Amore Animae Crucifixus című misztériumjátéka, amelyet Gupcsó Ágnes ismertetett.[1] Emellett Ladislav Kačic eddig tizenöt magyarországi jezsuita színjáték zeneszerzőjét kutatta fel, és mutatta be.[2]

A 17–18. századi magyarországi iskolai színjátszás egyik legfontosabb forrástípusának, az eddig kevéssé ismert, nyomtatott drámaprogramok (periochák) vizsgálata ezen kívül egyedül a Hymenæus fraude proditus, marte vindice, Honori non vitae restitutus in Jarmerico rege et Svanvilda regina Daniae című történeti dráma zeneszerzőjének nevét hozta felszínre: „Musicus Componista D. Martino Francisco Tallszki Directore Chori.”  A korai népvándorlás korában, Kr. u. 351-ben játszódó előadás főhőseként Jarmericus dán királyt látta a közönség. A bemutatót Esterházy Pál költségén, a néhai nádor 90. születésnapján tartották Nagyszombatban, 1725 szeptemberében.

Kottát egyik színlap sem tár elénk. Viszont a musica, musicalis academia, Symphonia Musicorum, Chorus, Chori Musici kifejezések és szerepnevek bizonyosan énekelt vagy hangszeren előadott részeket jelentettek. A korabeli színpadon a zene szerves része volt az előadásnak. Az allegorikus és mitológiai szereplők mindig énekeltek, legtöbbször kórusban (Chorus, In Choro Musico). A Musici szerepnév énekes és hangszeres együttest jelöl. A táncra való utalás (Sartores) ugyancsak zenei betétre enged következtetni.

A színlapokon a szereplők felsorolásánál olvasható szerepük és szólamuk neven: diszkantista, altista, tenorista vagy basszis. A nagyszombati jezsuita gimnázium részletes periochái arról is tájékoztatnak, hogy egy adott diák a jezsuita egyetemi vagy a katedrális Szent Miklós templom énekese volt-e. Ők egyénenként énekelve vagy kórusban léptek fel az előadások során. A Chorus-tételek leggyakrabban az egyes felvonások (Actusok) között hangzottak el.

A barokk iskoladrámákban a cselekmény érthetőségét és átélhetőségét több allegorikus és angyali, kisebb részben ókori mitológiai szereplő segítette. Az énekhang, vagy legalább a recitáció ezeket a nem emberi szereplőket kiemelte a földi színről és egy felsőbb, égi szférába emelte. Az éneklő szereplők gyakran a Prologusban (Vorspiel), az egyes felvonások vagy jelenetek között megszólaltatott Chorus-tételben, vagy az Epilogus (Beschluß) során léptek fel.

Az énekes szereplők konkrét szerepét, darabbeli pontos helyét és jelentőségét a színlapok ritkán tudjuk megmondani, mert azt a cselekmény leírása, az Argumentum nem részletezi. A Musici megnevezés alapján sejthető, hogy énekes vagy hangszeres fellépésről volt szó. Az egri jezsuiták középső nyelvtani osztálya által 1764 májusában bemutatott, Abesszíniában (a mai Etiópiában) játszódó Balaeus című történeti drámában zenészek léptek színre. „Accedunt Musici”, azaz „előlépnek a zenészek” megjelölés olvasható a Peloponésszosz-félszigeten, a lakóniai Gythaeum városában játszódó Characles et Lysinthaeus című, három felvonásra tagolt darabban, melyet a nagyszombati jezsuita gimnázium elemi osztálya vitt színre 1764 júniusában. A színlap az előadás forrásaként a „Laur. Bayerl.” utalást tünteti fel, amely Laurentius Beierlinck (1578–1627) kanonok, antwerpeni főesperes Opus chronologicum című áttekintését, illetve Magnum Theatrum Vitae Humanae (I–VIII., 1665–1707) című posthumus opusát jelentheti.

A periocha által ugyancsak nem részletezett szerepkört töltöttek be a zenészek (Musici) az egri jezsuitáknál 1768. május 15-én szintén a Beierlinck-féle Theatrum vitae humanae alapján színre vitt Callicles című példázat előadásakor, amely az öreg Kreón házában játszódik az ókori Spártában. A Konstantinápolyban (Bizáncban) játszódó Falco című egri darabban 1768. június 5-én ugyancsak zenészek színesítették a cselekményt. A kassai jezsuitáknál 1764 májusában színre vitt, a magyar államalapítás (Szent István király) korában játszódó Gyula Princeps című darabban zenészek (Musici) szórakoztatták a Gyulafehérvárott (Alba Iulia) lakó fejedelem katonáit. A Remanedus sive Cliens ab Angelo Custode ad vitae emendationem novissimorum terrore reductus című előadást a pozsonyi közönség látta a jezsuitáknál 1730 júliusában. E misztériumjáték jellegű moralitásban az ifjú Remanedus álmában látta, hogy egy régi barátja hogyan szenved a pokolban. Az éneklő Őrzőangyal segítségével erényes, tiszta életre tért meg.

Zenélő ördögök a Pokol kapujában, jezsuiták számára készült színpadterv, 1700 körül (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Szcenikai Gyűjteménye, 98.52)

Előfordul, hogy a darab szövegéből, vagy a szöveghez csatolt kéziratos színlapról kapunk hírt éneklésről vagy hangszerek alkalmazásáról. Az alábbi példa a ferences Potyó Bonaventura Mundus redargutus című utolsó ítélet-játékából való. A hét scénából, hat intermediumból és három Chorus-tételből álló előadást az erdélyi Mária-kegyhelyen, Csíksomlyón 1742. május 12-én, pünkösd szombatján láthatta a búcsús közönség. A darab latin nyelvű, de – a Prologus szavaival élve: Magyar Nemzetünk kedvéért – négy alkalommal anyanyelven szólaltak meg a szereplők, ezzel magyarázva a színpadon bemutatott megrendítő eseményeket. E misztériumdráma témája az utolsó ítélet: a Világ (Mundus) a Lélekkel (Spiritussal) szemben a Test (Caro) mellett dönt, majd a Halál (Mors) hirtelen megjelenik és lekaszabolja az összes ott lévő emberrel együtt. A megholtakat az ókori görög (ezen belül krétai) mitológiából vett igazságos Rhadamantus ítéli meg, melynek folytán négyen üdvözülnek, a többiek pedig pokolra jutnak. A zárójelenetekből és az Argumentum magyarázatából megtudjuk: Rhadamantus jelenti Andropatert, a Biblia Atyaistenét, aki igazságos Bíróként ítéli meg az emberiséget. A darab Potyó Bonaventura csíksomlyói ferences gimnáziumi tanár egyéni invenciója.

A darabban énekes betétek hangzottak el, erre utal a Chorus fellépése, az angyalok himnusza (deducuntur ad Astra cum hymno ab Angelis, Scena 4.), valamint a Genij cantant rendezői utasítás és egyben szerepnév a 3. jelenetet követően és a dráma zárásaként (Genij… apprecantur). További zenei utalás a Periochában a 4. jelenethez az angyalok tubája (Angelus tubam clangit), amely magát az angyalok égi hangját, ennek megjeleníthető formájaként a kürtöt, a harsonát jelenti, ami a végső napon (is) megszólal. Erre a hangzásra utal a Prologus néhány szava: Angyal trombitáját fújja; Az Angyalok enek szóval, viszik jokot vigasaggal.[3]

 Jegyzetek

[1] Gupcsó, Ágnes, Egy piarista iskoladráma zenei anyaga 1694-ből, in Barokk színház – barokk dráma: Az 1994. évi egri Iskoladráma és barokk című konferencia előadásai, szerk. Pintér Márta Zsuzsanna, Debrecen, 1997, 198–207.

[2] Kačic, Ladislav, Unbekannte musikalische Quellen zur Geschichte der Schuldramas in der Provincia Austriae SJ, in A magyar színház születése: Az 1997. évi egri konferencia előadásai, szerk. Demeter Júlia, Miskolc, 2000, 146–153.

[3] Vö. Medgyesy S. Norbert, Ismeretlen színi előadás Csíksomlyón az utolsó ítéletről – a Mundus redargutus-dráma periochája és magyar nyelvű szakaszai (1742), A Csíki Székely Múzeum Évkönyve VIII. 2012., szerk. Kelemen Imola, Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum, 2012, 217–234; = Ein lateinisch-ungarisches Mysterienspiel aus Csíksomlyó über das Jüngste Gericht, Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde, 36 (107) Jahrgang (2013), 147–167.

Címkép: Allegorikus jelenet a soproni jezsuita díszletkönyvből, 1700 körül (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Szcenikai Gyűjteménye, 98.38).