Sarutlan szerzetesek

Sarutlan kármelita testvér / Filippo Bonanni SJ metszete (Ordinum Religiosorum in Ecclesia Militanti Catalogus, I, Romae, 1706, n° 68; PMKK)

A cipőben vagy saruban járásról való lemondás a vezeklésnek egy olyan módja, amelyet a keresztény aszkézis régóta ismert. Jézus is azt tanácsolta hithirdető apostolainak: „Ne legyen sem úti tarisznyátok, […] sem sarutok, sem bototok” (Mt 10,9-10; Lk 10,4).[1] Ennek nyomán később sok vezeklő zarándok indult útnak mezítláb vagy nyitott szandálban, és a keleti szerzetességben, majd pedig az itáliai ferences hagyományban is élt ezt a szokás. Mind Assisi Szent Ferenc, mind Szent Klára a mezítláb járást tekintették Krisztus követőihez illőnek. A ferences rend 1223-ban megerősített regulája azonban már megengedte, hogy a testvérek „szükség esetén cipőt is hordhatnak” (2Reg, 1,15). Szent Klára saját regulája szerint csak a monostoron kívüli szolgálatra fölvett nővérek hordhattak cipőt (KlReg 2,22).

ofm-barfuesser-1526

Mezítlábas ferences szerzetes / Sebald Beham metszete, 1526 (Herzog Anton Ulrich-Museum, Alter Besitz, Lugt 291, 291a; virtuelles-kupferstichkabinett.de)

A ferences rend középkor végi obszerváns reformmozgalmai ebben a kérdésben is igyekeztek visszatérni az alapító karizmájához, és szigorúbb, aszkétikus életmódot valósítottak meg. Így volt ez az obszerváns ferenceseknél, a collettiánus klarisszáknál és a kapucinusoknál is. Utóbbiak 1536. évi konstitúciói például azt tanácsolták, hogy a fiatal és erre alkalmas testvérek „Krisztus példája nyomán járjanak mezítláb, az alázatosság jeleként, a szegénység tanúsítására, az érzékiség sanyargatásáért és felebarátainknak nyújtandó jó példa kedvéért. Ha pedig erre nem képesek, hordhatnak szandált az elöljáró engedélyével, az Evangélium szerint, követve a régi atyákat. A szandál azonban legyen egyszerű, hitvány és természetes, minden díszítés nélkül.” Először azonban a Juan de Guadalupe vezetésével 1495-től szigorú reformot megvalósító spanyolországi ferenceseket nevezték „sarutlan/mezítlábas testvéreknek” (frailes descalzos). Önállósuló refommozgalmuk 1572-től a pápai dokumentumokban is ezt a hivatalos nevet kapta (Fratres Minores Sancti Francisci Discaleati/Excalceati nuncupati). A németországi obszerváns ferenceseket a népnyelv a 16. században szintén „mezítlábasoknak” (Barfüßer) hívta. Jónéhány evangélikus istentiszteleti hellyé alakított vagy szekularizált templomuk máig ezt a nevet viseli.

A sarutlan ferencesek legnagyobb hatású személyisége, Alkantarai Szt. Péter (1499–1562) volt. Az imádságról és a meditációtól írt könyvecskéje nagy hatást gyakorolt Ávilai Szt. Terézre (1515–1582), akivel leveleket is váltott. Tanácsára alapította meg Teréz 1562-ben Ávilában a kármelita apácák első reformkolostorát, amelynek lakóit szintén „mezítlábas/sarutlan kármelitáknak” (carmelitas descalzas) nevezték. A kármelita apácák azonban nem jártak teljesen mezítláb, hanem kenderből készült nyitott szandált (alpargata), illetve esetleg durva posztóból készült harisnyát viseltek. A reformált kármeliták férfi ága számára azonban Keresztes Szent János  (Juan del Cruz, 1542–1591) azt írta elő, hogy „járjanak mezítláb, kivéve a hideg helyeket, ahol szandált vagy facipőt hordhatnak, mindig a szükség szerint”. Ezért az 1578-tól külön vikárius generális által irányított, majd 1593-ra teljesen önálló renddé alakuló reformált kármeliták hivatalos neve is „sarutlan” lett (Ordo Carmelitarum Discalceatorum).

A „sarutlan” megnevezés tehát a „szigorú fegyelmű”, obszerváns (strictior observantia), „reformált” és „rekollektus” jelzők szinonimájává vált. A régi koldulórendek 16. század végén születő reformmozgalmai közül több is ezt a megkülönböztető nevet viselte, elsősorban Spanyolországban. Sarutlannak nevezték a nápolyi és itáliai ágostonosok, a spanyol trinitáriusok és mercedáriusok, valamint az itáliai szervita remeték reformágait. Az elsőnek már 1593-ban önálló generális vikárusa volt (Congregatio Augustinianorum Discalceatorum). A sarutlan trinitáriusok mozgalma 1599-től vette kezdetét, a mercedáriusoké 1603-tól, a Monte- Senario-i szervita remeték konstitúciói pedig 1612-ben kaptak pápai jóváhagyást.

Magyarországon a kármeliták és a trinitáriusok sarutlan ága telepedett meg a 17. század végén, de előfordultak az országban a bécsi udvari templomban (Hofkirche) 1630-tól működő sarutlan ágostonosok is. Esetükben a „sarutlan” kifejezésnek többnyire csak lelki értelme volt, mert a magyarországi időjárási viszonyokra tekintettel az itteni „sarutlan” szerzetesek az év nagyobbik részében saruban és harisnyában voltak kénytelenek közlekedni.

Irodalom

Jegyzetek

[1] Márk szövege azonban ezzel ellentétes: „Az útra ne vigyetek semmit, csak vándorbotot … Sarut kössetek, de két ruhadarabot ne vegyetek magatokra” (Mk, 6,9)

Hivatkozás erre az írásra: Koltai András, Sarutlan szerzetesek, in Szerzetesség a koraújkori Magyarországon: Összehasonlító rendtörténeti blog, 2016.10.03, URL: https://szerzetes.hypotheses.org/412.

You may also like...

Leave a Reply

Your email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Search OpenEdition Search

You will be redirected to OpenEdition Search