Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével

1712_evi_pozsonyi_dietaEngelbert Hermann OCist; szerk. Forgó András, bev. Forgó András és Hende Fanni, ford. Hajdú Vera, Hende Fanni és Szádoczky Bálint
Pannonhalma : Pannonhalmi Főapátsági Levéltár–MNL Veszprém Megyei Levéltára, Pannonhalma–Veszprém, 2013 (Veszprém Megyei Levéltár kiadványai, 32; Fontes ex Archivo Sancti Martini editi , 1), 292 pp.

http://real.mtak.hu/15108/

Megjelent az OTKA K 101571. számú, „Szerzetesség a koraújkori Magyarországon” című pályázati projekt támogatásával.

Ismertetés

A 18. században íródott országgyűlési magánnaplók a magyar politikatörténet, illetve általában a politika kultúrtörténete szempontjából elsődleges fontosságú, szinte a legértékesebb források. Egyrészt azért, mert kifejezetten magyar specialitásnak számítanak a Habsburg Monarchiában, az alsó-ausztriai rendi gyűlésekről és a cseh országgyűlésekről nem maradtak fenn hasonlók. Másrészt személyes jellegükből adódóan, hiszen kizárólag az egyik résztvevő szemszögéből ábrázolják a történteket. Éppen ezért alkalmasak egyes, a hivatalos naplókból kimaradó részletek megvilágítására, és fordítva: rávilágítanak az illető ország- gyűlési résztvevő sajátos szempontjaira, vagyis arra, hogy ő maga mint egy adott társadalmi, felekezeti csoport reprezentánsa, hogyan élte meg az ábrázolt politikai eseménysort. Végül szerepük még jobban felértékelődik az olyan országgyűlések esetében, amikor nem állnak rendelkezésre a hivatalos naplók.

Ilyen az 1708-1715. évi diéta, vagyis a Habsburg uralkodó alatt területi integritását visszanyert Magyarországnak a Rákóczi-szabadságharccal összefüggésben megtartott első országgyűlése is. Az ilyen országgyűléseken történtek rekonstruálásához a kutatók csak a magánnaplók tanúságát vehetik figyelembe. A mondott országgyűlés kapcsán azonban ezek forráskritikai szempontból erősen problematikusak, mivel Lányi Pál gömöri alispánnak a Thury Etele által már 1903-1904-ben kiadott naplója és egy másik rendelkezésre álló diárium, a két bihari követ (Komáromi Csipkés György és Bakay Ádám) beszámolója között komoly kronológiai és tárgyi eltérések állnak fenn.

Mindezek ellenére országgyűlési magánnapló kiadását ez idáig kevésszer, és utoljára meglehetősen régen vállalta magyarországi történész. Ennek egyik oka persze az, hogy az ebbe a típusba tartozó források közül sok – legalábbis részben – diktálás vagy másolás eredménye, így teljes terjedelemben való közlésük felesleges lenne. Ezért különösen értékes egy, a hagyományos magánnaplók szerzői körétől teljesen eltérő naplóíró, P. Engelbert Hermann morva ciszterci szerzetes munkája, aki a pásztói apáti cím viselője, Florian Nezorin velehradi apát követeként vett részt a magyar alsótábla 1712. évi munkálataiban. Forgó András az ő beszámolóját adta közre a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárában őrzött Zirci Apátsági Levéltár Kézirattárából. A forrás egyedisége abban áll, hogy egyfelől nem hagyományos országgyűlési napló, hanem a szerzetes magyarországi útjáról szóló jelentés, és mivel P. Engelbert az ország- gyűlési részvétel mellett más, a ciszterci rendhez kötődő ügyeket is intézett, a politikatörténet mellett egyéb témakörökkel kapcsolatban is szolgáltat adatokat (a pásztói apátság ügyei, a pilisi apátság birtokainak átvétele). Másfelől a legnagyobb érdeklődésre számot tartó politikai szakaszok is egy sajátos nézőpontból ábrázolják az 1712. évi országgyűlés tárgyalásait: egy külföldi katolikus résztvevő szemszögéből, aki érthető okból elsősorban a katolikus klérushoz, valamint a szerzetességhez kötődő témákra figyelt oda.

Főleg ezért különösen fontos forrás ez Forgó András számára, aki nemcsak a magánnapló-kiadással, hanem kutatott témáját tekintve is hiánypótló munkát végez, hiszen rajta kívül nemigen akad a 18. századi szerzetesség politikai szerepének magyarországi kutatója. Munkája ez által a 18. századi országgyűlések és rendi politika történetének tágabb kérdéskörébe, sőt a német nyelvterületen a legkurrensebb kutatási témák közé tartozó politikai kultúrtörténet tárgyába tartozik..

Emiatt is igen örvendetes, hogy – ahogyan az minden forráskiadvány esetében követendő példa lenne – a jelen kötet is terjedelmes bevezető tanulmánnyal, sőt tanulmányokkal együtt látott napvilágot. Forgó András ugyanis a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójaként – mint jó pedagógus – a fiatalabb, általa képezett generációt is bevonta a munkába: doktori tanítványa, Hende Fanni dolgozata a 18. századi királykoronázásokról szintén bekerült a kötetbe. A latin nyelvű forrás szemelvényes magyar fordítása is részben Hende Fanni, részben az egyetemen frissen végzett másik két szakember, Hajdú Vera és Szádoczki Bálint munkája. Sőt, Forgó a még fiatalabb történészjelöltekre is gondolt: a szöveg magyar fordításának szemelvényes formában való, a politikai tárgyú szakaszokra kiterjedő megjelentetése által a latin nyelvben kevésbé járatos érdeklődők is megismerkedhetnek a forrás leglényegesebb részével, a kötet tehát a felsőoktatásban tanulók számára is haszonnal forgatható. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy a magyar változat mintegy másfélszeresére terjedő latin eredeti szöveget teljes terjedelemben közli, hiszen így a 18. század kutatóinak a forrás egésze a rendelkezésére áll, szerzetességtörténeti és még további vonatkozásaival együtt.

Forgó András bevezető tanulmánya „Az egyházi rend a szatmári megegyezés utáni országos politikában” címmel 56 oldalon valóban bevezeti az olvasót a kötet témájába. Teszi ezt három síkon is: a szakirodalom és maga a kiadott forrás, a címben jelölt egyházi politika, valamint a rendi politika szimbólumai, vagyis a politikai kultúrtörténet egy fontos kérdése tekintetében. Ez utóbbit nemcsak a Magyarországon a közelmúltban felvirágzott hasonló tárgyú kutatásokra (a 16-17. század esetében Pálffy Géza, a 18. századra nézve pedig Szíjártó M. István meghatározó munkáira) építi, hanem a német nyelven lerakott elméleti alapokra is (Gerhard Göhler, Barbara Stollberg-Rilinger, Birgit Emmich). Mégsem marad pusztán az elvont konstrukciónál, hanem az 1708-1715. évi országgyűlésről rendelkezésre álló adatok révén tartalommal tölti meg a modernkori történészek által kialakított értelmezési kereteket.

A rendi politika szimbólumainak Forgó az első, négy alpontra osztott fejezetet szenteli, méghozzá az 1708-1715. évi országgyűlés 1712. évi ülésszaka vonatkozásában. A rövid elméleti bevezető után először az országgyűlés előkészítése kapcsán a bécsi udvar és a magyar rendek közötti, Rákóczi-szabadságharcot követő kölcsönös megbékélés szimbólumait mutatja be: III. Károly magyarok felé tett gesztusait és a magyar politikai vezető réteg köszöntő beszédeit. Ezt követi a koronázási hitlevélről mint a rendi dualizmus szimbólumáról, majd magáról a koronázásról mint az uralkodó elfogadásának szimbólumáról szóló szakasz. Ezek – a király és a magyar rendek közötti erőpróbák lévén – a határok kölcsönös kipuhatolására és kijelölésére voltak alkalmasak, mivel a magyar rendiség 1687 után sem mondott le arról, hogy kinyilvánítsa beleegyezését az örökös király trónra lépéséhez. Végül a továbbiak megértéséhez elengedhetetlenül szükséges negyedik alpontban a rangsorrenddel, praecedentiával kapcsolatos viták természetéről olvashatunk kimerítő ismertetést, amelyek a korabeli politikában a társadalmi és politikai erőviszonyok szimbólumaiként nagyon is bevettek voltak. Aki ugyanis egy-egy ceremónián az ülésrendben előrébb kapott helyet, a rendi táboron belül is előkelőbb pozícióval rendelkezett. Forgó ezen a ponton 17-18. századi nemzetközi példákkal világítja meg a kérdés fontosságát, hogy azután a magyar esetekre és a korabeli megoldási lehetőségekre rátérve teljessé tegye az olvasó bevezetését ebbe a mai ember számára egyáltalán nem magától értetődő témába.

A tanulmány második és harmadik fejezete szól a címben megjelölt egyházi politizálásról, de mindkettő speciális irányból közelíti meg a kitűzött célt. A második fejezet az 1708-1715. évi országgyűlésen központi helyet kapó vallásügyi viták felől, a harmadik pedig az országgyűlés szerzetesi résztvevőinek szerepe szempontjából. Előbbit Forgó a konfesszionális rendiség belső harcaként ábrázolja: megelevenednek a katolikus és a protestáns rendek részleges gyűlései és összecsapásai előzményeikkel és kifutásukkal együtt. Ez a szerkezet némileg elővételezi a harmadik fejezet módszertanát, amely az egyes alpontokban következetesen érvényesülve könnyen áttekinthetővé teszi ezt a szakaszt. A szerzetesrendek politikai szerepéről szólva először a politikába bekapcsolódó birtokos rendek, a bencések, ciszterciek és premontreiek, valamint az egykori apátságok tulajdonjoga miatt az országgyűlésen részt vevő jezsuiták és a magyar alapítású rendként szintén meghívott pálosok török hódítás utáni újjáéledését, fellendülését mutatja be a szerző. Ezt követően azok a legfontosabb politikai kérdések kerülnek tárgyalásra, amelyekben a szerzetesek közvetlenül érintettek voltak, így a részvételi jog és a meghívás kérdése, a jezsuita rend jelenléte, valamint a praecedentia-viták. Az említett közös módszertan abban áll, hogy miután Forgó a szakirodalom, a kiadott források, valamint az általa ismert további elszórt levéltári anyag alapján vázolta az adott téma megjelenését az országgyűlés egészén, a kötetben kiadott forrásra támaszkodva összefoglalja az 1712. évi ülésszakon ezzel kapcsolatban történteket, egymás mellé állítva azokat más erre vonatkozó adatokkal, végül bemutatja az egyes ügyek kifutását és utóéletét, sőt európai párhuzamokat is felvonultat.

Forgó harmadik nagy témája a tanulmány elején és végén a vonatkozó szak- irodalom rövid áttekintése, valamint a kiadott forrás kritikai bemutatása. Amint ugyanis fent érintettük, az 1712. évi ülésszakra vonatkozóan az ismert magánnaplók állításai szinte egyáltalán nem egyeztethetők össze, így P. Engelbert Hermann írása fontos kontrollforrásként használható. A tanulmány negyedik fejezete ezért ütközteti ezt Lányi Pálnak a már egy évszázada nyomtatásban rendelkezésre álló naplójával, és megállapítja, hogy az események menete szempontjából a szerzetes ezt a beszámolót igazolja, nem pedig a két bihari követ gyökeresen eltérő rekonstrukcióját. Részvételi idejéből és hozzáállásából adódóan a morva szerzetes természetesen merőben eltérő szempontok szerint írta le megfigyeléseit, de alapjában véve Lányival párhuzamosan ábrázolta az ülésszakon történteket. Mindent egybevetve tehát Forgó András tanulmánya a szó szoros értelmében bevezető: mélyen szántó és logikus fejezeteinek végigolvasása alkalmassá teszi a tárgyban kevéssé járatos olvasót a későbbiekben szereplő szöveg befogadására.

A másik tanulmány, Hende Fanni munkája egy lehetséges példáját adja a kiadott forrás felhasználásának diákok, fiatal történészek számára az által, hogy „Ad dignitatem regiam sublevetis – A 18. századi magyar királykoronázások történetéhez” címmel elemzi az 1712-ben Pozsonyban, valamint az 1792-ben Budán zajlott királykoronázás eseménysorát és szimbólumait, illetve összeveti ezeket a középkorban Székesfehérváron végzett ceremóniákkal azok eredetének fellelése, ezáltal az egyes szimbólumok megfejtése érdekében.

A historiográfiai bevezetőn, az előrebocsátott kérdésfeltevéseken, valamint az összefoglaláson kívül ebben a tanulmányban szereplő további hat fejezet az egymástól nyolc évtizedre lezajlott két koronázás menetén halad végig. Először az egyes koronázási helyszínek és a vonulások rendje, majd külön a koronázás egyházi és külön a világi szertartása, végül a királyné megkoronázása és a szertartások során felcsendülő zene szempontjából. Az egyházi és világi szertartásnak alpontokba sorolva az egyes mozzanatait is elemzi. Ezek az egyházi szertartás esetében a királyi öltözet és a koronázási jelvények, azok átadása és a korona fejre helyezése, valamint a nádornak a rendekhez intézett, azok beleegyezésére vonatkozó (a vizsgált két koronázáson a hatalmi viszonyokból adódóan elmaradó) kérdése, míg a világi szertartásnál a vonulás a lovaggá ütés helyszínére, maga a lovaggá ütés, a koronázási eskü, a négy égtáj felé történő kardvágás, legvégül pedig a koronázási lakoma.

Elemzése végén szereplő összefoglalásában Hende Fanni kiemeli, hogy a koronázás egyházi szertartása a vizsgált esetekben a liturgikus előírást követte, kifejezetten magyar elem volt azonban bennük a korona legitimitást adó volta, valamint a nádor szerepe, amely a beleegyezésre vonatkozó kérdés elmaradása ellenére is jelentős maradt. A világi szertartás pedig a császárkoronázás megfelelő részével ellentétben szimbolikus gesztusai révén szerves folytatása volt az egyházi résznek, az országlakosoknak tett ígéreteket tartalmazta jelképes formákban. A két koronázás összehasonlításából adódott a megállapítás, mely szerint a Habsburg-ház uralkodóinak az örökös királyság elfogadtatására irányuló törekvései révén egyes aktusok kiüresedtek, jelentésüket és tartalmukat vesztették, puszta külsőségekké degradálódtak. Ezzel párhuzamosan azonban, mintegy kárpótlásként, a ceremónia nemzeti jellege hangsúlyosabb lett mind a színek, díszítések, öltözékek, jelképek, mind az egyes szokások terén. Ennek a kárpótlás mellett ugyanakkor az uralkodó európai presztízse szempontjából is jelentősége volt, ugyanis egy virtuális magyar királyi udvar létrehozása, önálló jellegének hangsúlyozása által a ténylegesen birtokolt királyságainak száma eggyel gyarapodott.

A kötet második felében található szövegközlésben Forgó András a magyarországi forráskiadás utóbbi években bevett formájának tökéletesen eleget téve adta közre a szerzetes naplóját, valamint ennek konkrét elveit szokás szerint előre is bocsátotta. A magyar szemelvényes változathoz tárgyi, a latin teljeshez filológiai jegyzeteket csatolt. A nagyobb áttekinthetőség érdekében harminckét római számmal jelölt fejezetre osztotta a szöveget annak tematikus egységei alapján. Ezek közül nyolc, valamint egy további rövid részlet maradt ki az alapvetően a politikai témákra koncentráló magyar fordításból, így a magyar változat összesen 63, a latin 94 oldalra rúg.

P. Engelbert Hermann írásának tizenegy fejezete (VIII., X., XVI., XIX., XXIII- XXVII., XXXI-XXXII.) szól ugyanennyi alsótáblai ülésnapról (május 4., 18., 17/20., 25., június 8., 10-13., július 14., 16.), amelyekhez gyakran saját megfigyeléseket is csatolt az egyes ott tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban. Legtöbbször ez természetesen az egyházi ügyekre vonatkozott, de az új dikasztériumi rendszerről is volt véleménye, amennyiben azt a morvaországi királyi törvényszékhez hasonlította, még az ülés során szomszédjai füle hallatára (XXV. fejezet, június 11.). Négy fejezetben a szerzetes a katolikus klérus május 10-12. között lezajlott külön tárgyalásait örökíti meg igen részletesen (XI-XIV), és ezekben, valamint további három fejezetben a magyar katolikus főpapsággal és vallási helyzettel kapcsolatos észrevételeit, illetve az országgyűlés egy-két másik, az egyházra és a szerzetesekre vonatkozó ügyét írja le (IX., XVII., XXIX.). Az uralkodóval és a koronázással két fejezet foglalkozik (VI., XVIII.), az egyik a korona és a király Pozsonyba érkezését és a koronázás tervezett menetét, a másik a koronázás megtörténtének rögzítését, valamint P. Engelbertnek a III. Károlyról alkotott véleményét tartalmazza. Ezekhez részben kapcsolódik a fent már számba vett XVI. fejezet is, amely elvben a május 17-i ülésről szól, azonban valójában az uralkodó május 20-án közölt prepozícióit, a koronázási hitlevelet, valamint a koronázáson betöltendő különböző feladatokra kijelölt személyek névsorát olvashatjuk benne. Érdekesség a szerzetes Pozsonyba érkezésének és első napjainak leírása az V. fejezetben, és talán még inkább a magyarokról alkotott véleménye a XV. fejezetben. Végül két fejezet az apátsága ügyeiben való fáradozásait foglalja össze: a kamara elnökénél május 26-án tett látogatásakor a velehradi apátság Bécsnek juttatott kölcsönének visszafizetéséről volt szó (XX.), míg két nappal később az erdélyi püspök a pilisi apátság birtokainak átadásáról tárgyalt vele (XXI.).

A magyar fordításból kimaradt fejezetek jórészt szintén a ciszterci ügyekkel kapcsolatosak. A XXII. fejezetben P. Engelbert, aki az erdélyi püspök felajánlása hatására hazatért, majd június 2-án apátjával együtt tért vissza Pozsonyba, a pilisi apátság kérdésében itt lefolytatott tárgyalásról, valamint az érintett birtokok környékbeli részének megtekintéséről számol be. A XXVIII. és XXX. fejezet szintén a pilisi apátság megszerzésének, valamint a pásztói apátság zavartalan birtoklásának ügyével foglalkozik, utóbbiba bemásolva találjuk még az uralkodó és a Magyar Királyi Udvari Kancellária felé ezekkel kapcsolatban benyújtott emlékiratokat, valamint III. Károly erre vonatkozó korábbi rendeletét és P. Engelbert országgyűlésnek beadott tiltakozását is Pásztó lakosainak kérvénye ellen. A XXXII. fejezet végén a pilisi apátságra vonatkozó kérvényre július 14-én adott kancelláriai válaszlevelet találjuk, míg a VII-ben további iratmásolatok szerepelnek úgy a ciszterci rendre, mint a Magyarországra költöző morvákra vonatkozóan. Szintén csak a latin változatban szerepel végül az írásmű első négy fejezete, amelyekben Florian Nezorin velehradi apát P. Engelbertnek adott megbízólevele után (I.) az 1708 óta zajló országgyűléssel (II.) és a magyarok sérelmeivel (III.) kapcsolatos információk gyűjteménye, valamint az azokról alkotott részletes, 11 könyvoldalt kitevő vélemény (IV.) olvasható.

A Forgó András által szerkesztett és részben bevezetett forráskiadvány tehát egy különleges és lényeges szöveget ad az olvasó kezébe. Teszi ezt nem pusztán a témakör kutatói, hanem a felsőoktatásban tanuló diákok számára is fogyasztható módon, ugyanakkor mégis a legmagasabb tudományos színvonalon, valamint a történész utánpótlásképzés terén is példamutató jelleggel, pályakezdő kollégák bevonásával. A magyarországi politika- és rendiségtörténet, valamint a felívelőben lévő politikai kultúrtörténet művelése rendkívül sokat profitálhat az ízléses formában megjelent kötetből.

Siptár Dániel (Levéltári Közlemények, 85[2014] 313-337)

További recenziók


You may also like...

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.