Szerzetesi prédikációgyűjtemények

Egy-egy szerzetesrend sajátos lelkiségének, vagy akár retorikájának megjelenését többnyire két prédikációkhoz kapcsolható kiadványtípusban lelhetjük fel: a rend saját ünnepein elhangzott hitszónoklatokban, valamint a szerzetesrend reprezentációjának elemeként megjelent beszédgyűjteményekben.
Előbbiek közé tartozik például egy-egy rendi templom felszentelése (például a miskolci minoritáké 1737-ben), illetve a rendalapítóhoz vagy más, ismert rendi szenthez (például a jezsuitáknál Xavéri Szent Ferenchez) kapcsolódó ünnep is. Jóllehet ilyenkor a prédikációt számos alkalommal más szerzetesrend meghívott tagja mondta, de ezek a beszédek is a rendi reprezentáció részét képezték. Ezenfelül olyan beszédek is tükrözhették egy szerzetesrend lelkiségét, tevékenységét, amelyek nem kifejezetten rendi eseményhez kapcsolódtak: erre példák a domonkos segítséggel létrehozott rózsafüzér-társulatok alapításakor mondott prédikációk.
A prédikációk tartalmától függetlenül is vannak olyan szerkezeti elemek, illetve motívumok, amelyek jellegzetesek egy-egy szerzetesrend prédikációiban. Előbbiek közé tartozik a jezsuiták sajátos felosztásrendszere, amely befolyásolja a prédikációszerzést. Ismeretesek olyan motívumok is, melyet az egyes szerzetesrendek hitszónokai különösebb eseménytől függetlenül is gyakorta használnak prédikációiban. Ilyen például a jezsuitáknál a Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvéből származó két zászló és modicum motívum,[1] vagy a domonkos Füsi Pius rózsafüzér-beszédei (1739, 1744).
A prédikációgyűjtemények megjelentetése önmagában is alkalmat adott a szerzetesrendeknek saját lelkiségük népszerűsítésére. Amint a 17. században Káldi György (1631), illetve Pázmány Péter gyűjteményei (1636) a Jézus Társaság tevékenységét hirdették, az 1700-as években Csúzy Zsigmond (1723–1725) és Kelemen Didák kötetei (1729) a pálosokét, illetve a minoritákét. A 18. században az effajta „reklám” általános gyakorlattá vált, amit a kötetek szerzői és kiadói – amint az a korabeli forrásokból is kiderül – tudatosan vállaltak. Nem véletlen, hogy a kapisztránus ferences Telek Józsefet elöljárója, Sipos Márton utasította beszédgyűjteményei megjelentetésére (Tizenkétcsillagú korona, 1769, 1772).
Közismert tény, hogy Pázmány Péter 1636-ban megjelent prédikációgyűjteményével rendkívül nagy hatást gyakorolt a későbbi hitszónokokra. A „magyar Cicero” retorikai képzettségét, valamint tudatosan alkalmazott retorikai fogásait a kutatások is igazolták.[2] Nem mondható el róla, ami ő maga írt Szent Pálról: „a világ bölcsei törvényit nem követte szóllásában”. Ő ugyanis híven követte a profán és az egyházi retorikákban egyaránt kifejtett megfogalmazott szabályokat és ezeket következetesen alkalmazta is.[3] A 18. században számos olyan prédikációt ismerünk, amelyet jelentős mértékben az ő beszédeiből kompilált részeket tartalmaz, szerzetesrendektől függetlenül. Ezt példázzák a nemrég azonosított, kéziratos bencés hitszónoklatok,[4] vagy éppenséggel Tagányi Béla (1724), Orlits Dániel (1746) és Farkas Lajos (1795) piaristák Oltáriszentségről szóló prédikációi.
Pázmány jezsuitaként még szónoklattani stúdiumainál is többet foglalkozhatott Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlataival, és ez prédikációira is legalább ekkora hatással volt. E sajátos rendszer tartalmi és formai tekintetben egyaránt befolyásolta műveit. A korszakban a Lelkigyakorlatokat egyfajta módszertani útmutatónak tekintették. „Elsajátítása” és gyakorlati alkalmazása részben úgy történt, mint egy adott szónoklattani rendszer megtanulása a retorikai stúdium keretében. Nem véletlen, hogy Roland Barthes retorikaként – mégpedig különleges és a maga korában újszerű retorikaként – értelmezte a Lelkigyakorlatokat.[5] Nézetei szerint Szent Ignác e művében „számlál, kombinál, elrendez, állandóan megalkotva a csoportosítás szabályait”, sőt egyenesen a szintaxist, a kompozíciót teszi az alkotás helyére.[6] Ezért nem lehetetlen, hogy Pázmány több esetben lelkigyakorlatos elmélkedéseinek leírt változatait gyűjtötte össze prédikációsköteteiben.
Kérdés azonban, hogy e markáns jezsuita jellemzők mennyiben befolyásolták más szerzetesek prédikációit: érzékelték-e a különbséget, s ha igen, elvetették-e a jezsuita gyakorlatot, illetve érvényesítették-e saját rendjük lelkiségének elemeit és/vagy forrásait a jezsuita anyagok helyettesítésére.
Annak ellenére, hogy a prédikációk kompilációs szövegalkotása szerzetesrendtől függetlenül általánosan elfogadott tekintélyekhez – Magyarországon főként éppen Pázmányhoz – kapcsolódik, számos esetben találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor egy adott szövegrész szó szerinti átvétele igazolhatóan a rend lelkiségéhez kapcsolódó szempontok szerint történik. Ismeretes például olyan eset (a minorita Kelemen Didák második nagypénteki beszéde kapcsán), amikor a kompilátor szándékosan nem élt a forrásszöveg jellegzetes rendi vonásaival, hanem inkább saját rendje lelkiségének megfelelően pótolta az át nem vett szövegrészeket.
A felvetett kérdésre tehát igenlő választ kell adnunk. A 18. századi prédikációk esetében– jóllehet egyértelmű esetek nincsenek, és a fenti szempontok is keveredhetnek egymással – egyértelműen megfigyelhetők önálló szerzetesrendi profilok. Bizonyos esetekben ugyanis igazolhatóan másként prédikált egy ferences, mint egy jezsuita.
Jegyzetek
[1] Őry Miklós, Pázmány az ige szolgálatában, Szolgálat, 1969/2, 53.
[2] Vö. Bitskey István, Retorika és etika Pázmány Péter prédikációiban, ItK, 1998, 687–695.
[3] Vö. Bartók István, Pázmány prédikációi és a katolikus–protestáns retorika = Pázmány Péter és kora, szerk. Hargittay Emil, Piliscsaba, 2001 (Pázmány Irodalmi Mûhely – Tanulmányok, 2), 324.
[4] Magyar bencések prédikációi a 17–18. század fordulójáról, kiad. Szelestei N. László, Budapest, 2014 (Pázmány Irodalmi Műhely, Lelkiségtörténeti források).
[5] Roland Barthes, Sade, Fourier, Loyola, Budapest, Osiris, 2001 (Osiris Zsebkönyvtár), 9.
[6] Uo.