Magyar szerzetes egyház- és rendtörténészek (megjegyzések és pótlások)

Érdekes, de címében kissé félrevezető összeállítást közölt Somorjai Ádám a Sapientiana folyóirat 2016/2. számában „Magyar szerzetes egyház- és rendtörténészek 1939 után” címmel (94–113). Azt próbálta számba venni, hogy a Nyugaton, tehát Magyarországon kívül, nyugat-európai vagy amerikai országokban élő magyar szerzetesek közül kik foglalkoztak rendtörténeti kutatásokkal a kommunista diktatúra évtizedei alatt. Ezt azonban viszonylag tágan értelmezte, tehát olyanokat is fölvett névsorába, akik Magyarországon éltek, de „adott esetben publikációjuk megjelent Nyugaton is, vagy netán a forrásgyűjtés terén működtek közre nyugati rendtársaikkal”. Sőt, említésre került néhány olyan Magyarországon élő szerzetes történész is, amelyről még az utóbbi is csak korlátozottan mondható el. Így a tanulmány végsősoron az emigrációs és magyarországi rendtörténészek párhuzamos szemléje lett.

Az 1939-es évszám azonban félrevezető. A szerző ezt a korszakhatárt azzal magyarázza, hogy „1939 után a magyar szerzetesek életkörülményei gyökeresen átalakultak” a tábori lelkészi szolgálat, a szovjet katonák és a partizánok kegyetlenkedései, majd a kommunista egyházüldözés miatt. Valójában azonban a második világháború 1944/1945-ig alapvetően nem érintette a magyarországi szerzetesek életét, vagy ha igen, akkor inkább pozitív értelemben, hiszen a trianoni békével elcsatolt egyes területek visszatérése, a szétszakított szerzetesi közösségek egyesülése néhány évig új munkaterületeket és lehetősegeket jelentett számukra. Az 1939-es korszakhatár kitűzésében Somorjai Ádámot talán az befolyásolta, hogy abban az évben utazott Brazíliába a későbbi São Paulo-i Szent Gellért bencés apátság alapítóinak két jelentős tagja. Őket, a tengerentúli magyarok pasztorációjában működő, illetve rendjeik központi intézményeiben tanuló vagy tanító szerzeteseket azonban az első években aligha lehet emigránsoknak tekinteni. Az igazi háborús menekülthullám, az emigráció csak 1944/1945-ben, a szovjet csapatok Magyarországra érkezésével kezdődött.

Ráadásul az 1940-es évek a magyarországi rendtörténetírás egyik legvirágzóbb időszakának bizonyult. Egyrészt még működtek, és szabadon publikáltak a korábbi évtizedek szerzetes történészei, másrészt akkorra értek be az előző egy-két évtized törekvései, amelyek a szerzetesi élet refomját, a teológiai oktatás és tanárképzés minőségének javítását célozták. Így sokak munkájában egymásra talált a rendtörténeti érdeklődés és a tudományos igényesség. Szinte minden szerzetesrend kinevelte saját történetíróját, vagy létrehozta rendtörténeti műhelyét, amelyek elsősorban a középkorral és koraújkorral foglalkoztak. A publikációs lehetőségek, a teljes kommunista ideológiai zárás csak 1948/1949-ben történt meg. Addig rendtörténeti művek is megjelenhettek, és meg is jelentek. Ez tehát az igazi korszakhatár.

Ezt követően a rendtörténészek első csoportja (1) külföldön folytatta Magyarországon megkezdett munkásságát (pl. Gábriel Asztrik). Egy másik, szintén emigrációba kényszerült, de fiatalabb csoport (2) az új helyzetnek, a külföldi lehetőségeknek megfelelően új rendtörténeti témák felé indult el (mint például Lékai Lajos, Sántha György vagy a római magyar jezsuita iskola tagjai). Velük léphettek kapcsolatba, tőlük kaphattak segítséget (levélben vagy személyesen) az 1960-es évektől azok a Magyarországon maradt szerzetesek, akik olyan helyzetbe kerültek, hogy módjuk volt rendtörténeti kutatásokkal foglalkozni (3). Volt azonban a magyarországi rendtörténetírásnak egy negyedik (korát tekintve azonban első) csoportja, amelyik jórészt kimaradt Somorjai Ádám összeállításából. Ők ahhoz a idősebb generációhoz tartoztak, amely az 1940-es években jelentős műveket publikált, majd 1945 után Magyarországon maradt, de nem érte meg azt az időt, amikor már lassan lehetővé vált a nyugat-európai rendtársakkal való szabadabb kapcsolattartás vagy akár az újbóli publikálás is (4).

Az alábbi jegyzékben tehát a Somorjai Ádám által említett szerzetes történészeket csoportosítom a fenti szempontok alapján, kiegészítve néhány kritikai megjegyzéssel.

Bencések

(2) Szalay Jeromos, Hets Aurélián, Jordán Emil
(3) Radó Polikárp, Csóka J. Lajos, Vanyó Tihamér, (4) Karsai Géza

• Közülük Jordán Emil, a São Paulo-i Szent Gellért monostor első perjele inkább alakítója, mint kutatója volt a rendtörténetnek. Viszont rajtuk kívül az 1940-es években még élt és publikált Erdélyi László (1868–1947), aki ekkor tette közzé krónikafordításait.

 Ciszterciek

(1) Schwartz Elemér Lajos, (2) Lékai Lajos Gyula, Zakar Ferenc Polikárp, Novák Emilián
(3) Hervay Ferenc Levente, Rajeczky Benjámin Ferenc, Bárdos Kornél Albert

Premontreiek

(1) Gábriel Asztrik László
(3) Hermann Egyed István, Oszvald Arisztid Ferenc, Kumorovitz Bernát Lajos, Fényi Ottó József

Minoriták

(1) Monay Ferenc, (2) Rákos Rajmund

Ferencesek

(1) Király Kelemen, Gál Gedeon (2) Magyar Arnold, Füzér Julián
(3) Szántó Konrád

• A névsorból kimaradt az idősebb nemzedékhez (4) tartozó Takács Ince József (1894–1974), aki rendtörténészi munkásságát az 1920-as években kezdte, Rómában is kutatott, majd 1950 után Szombathelyen élt, de a dunántúli ferencesekről írott terjedelmes munkái csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg.[1]

Domonkosok

(2) Fehér Mátyás, Fenyvessy Jeromos, Iszak Angelicus

• A tanulmány ezen részét, a három emigráns domonkos rendtörténészről szóló fejezetet Zágorhidi Czigány Balázs írta. A tanulmány kitágult szempontrendszerébe azonban belefért volna a Magyarországon élő Implom Lajos (1903–1969) is, aki a rend magyarországi feloszlatásakor tartományfőnök volt, majd könyvtári segédmunkásként dolgozva megírta a magyarországi rendtartomány történetét.[2]

Szerviták

—

• A nyugati kapcsolatokkal rendelkező magyarországi szerzetesek (3) közé tartozott Wimmer M. Anzelm (1899–1965) szervita is, aki Firenzében tanult teológiát, majd 1939-től jelentek meg lelkiségi és rendtörténeti témájú népszerűsítő művei. Őt magát 1948-ban balodali politikai tevékenysége miatt eltávolították a rendből, de 1962-ben disszidált, és szervitaként halt meg Bécsben.[3]

Sarutlan kármeliták

—

• A tárgyalt korban (4) a kármelita rend történetének legjobb ismerője Mátéffy János Brunó (1913–2000) volt, aki első könyvét 1944-ben publikálta. Összefoglaló jellegű, de hiánypótló rendtörténeti könyvei és cikkei csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.[3a]

Kapucinusok

—

• Mindenképpen a jelentős rendtörténészek névsorához kívánkozik Frey Jácint (1914–1983) kapucinus neve, aki a római Gregorianán doktorált 1942-ben, majd 1950 után Budapesten élt, lelkipásztorként. Legjelentősebb munkája, doktori disszertációja 1949-ben Budapesten, németül jelent meg.[4]

Jezsuiták

(2) Lukács László, Polgár László, Arató Pál, Fejér József, Szilas László, Őry Miklós, Horváth Tibor, Szabó Ferenc
(3) Petruch Antal, Holovics Flórián

• A Magyarországon maradt jezsuita történészek (4) között még említést érdemelt volna Gyenis András (1901–1965), a rendtartomány hivatalos történetírója, a Pray György Munkaközösség alapítója, aki 1940 és 1942 között Jezsuita Történeti Évkönyvet szerkesztett és 1947-ig számos, bár inkább népszerűsítő rendtörténeti írása jelent meg. 1950. évi deportálása után azonban már nem volt módja történeti kutatással foglalkozni.

 Piaristák

(1) Tomek Vince, (2) Sántha György
(3) Holl Béla

• A fönti névsorban nem szerepel az 1940-es évek két legjelentősebb piarista rendtörténetírója, Balanyi György (1886–1963), az 1943-ban megjelent rendtörténeti monográfia[5] gerincének szerzője, és Biró Vencel (1885–1962), akinek az erdélyi piaristákról készült kismonográfiája 1948-ban jelent meg.[6] Rajtuk kívül közel húsz piarista működött közre az 1942-ben megjelent rendi életrajzi gyűjtemény elkészítésében.[7] Közülük Megyer Józsefnek (1900–1972) későbbi emigrációs publikációs tevékenysége is figyelemre méltó, még akkor is, ha kulturális útikönyvei a népszerűsítő művelődéstörténet körébe tartoznak. Viszont a Somorjai Ádám által említett Tomek Vince, a piarista rend generálisa 1945 után nem foglalkozott rendtörténetírással. Az említett Jordán Emil bencéshez hasonlóan a rend történetének inkább alakítója és följegyzője, mintsem kutatója volt. Korábbi rendtörténeti tanulmányai pedig éppen az itt említett (de Somorjai által mellőzött) két magyarországi kötetben jelentek meg.[8]

Jegyzetek

[1] Takács J. Innce, Sabaria Franciscana: A szombathelyi ferencesek története, s. alá rend. Kiss Gábor, Szombathely, 1998 (Acta Savariensia, 14). Takács J. Ince–Pfeiffer János, Szent Ferenc fiai a Veszprémi Egyházmegyében a 17-18. században, Zalaegerszeg–Pápa, 2001.

[2] Implom Lajos, Adatok a Szent Domonkos-rend magyarországi tartományának történetéhez (kézirat). Vö. A domonkos rend Magyarországon, szerk. Illés Pál Attila és Zágorhidi Czigány Balázs, Piliscsaba–Budapest–Vasvár, 2007 (Rendtörténeti konferenciák, 3), 9, 239.

[3] Vö. Fekete József, A szervita rend magyarországi története 1867-től 1950-ig, Budapest, 2009 [doktori (PhD) disszertáció], 125-126.

[3a] Mátéffy Brúnó János, Kármel missziói: Múlt és jelen, Miskolc, 1944. Uő, Karmelita rend története Magyarországon, Székesfehérvár, 1996. Uő, A Karmelita Rend története, Székesfehérvár, 1998. Rendtörténeti cikkei az 1990-es években a Kármel folyóiratban jelentek meg.

[4] Frey, Hyazint, Die Beziehungen der Kapuziner zur Ungarn bis zur Gründung der ersten Klosters 1595-1674, Budapest, 1949.

[5] Balanyi György–Biró Imre–Biró Vencel–Tomek Vince, A magyar piarista rendtartomány története, Budapest, 1943.

[6] Biró Vencel, A kegyesrend Besztercén, Medgyesen és a kolozsvári főiskola bölcsészeti karán, Kolozsvár, 1948.

[7] Magyar piaristák a XIX. és XX. században: Életrajzi vázlatok, szerk. Balanyi György, Bp., 1942.

[8] Tomek Vince, Szabadka és a piaristák, in A magyar piarista rendtartomány története, Budapest, 1943, 346-373. Uő, Lévay Imre; Nagy Alajos; Trautwein János, in Magyar piaristák a XIX. és XX. században: Életrajzi vázlatok, szerk. Balanyi György, Bp., 1942, 143-155, 209-225, 259-269.