Sarutlan trinitárius rend trinitáriusok

Ordo Discalceatorum [/Excalceatorum] Sanctissimae Trinitatis Redemptionis [/de Redemptione] Captivorum, Trinitarii (OSTDisc, OSSTDisc) – Szentháromság Sarutlan Rabkiváltó Rend, sarutlan trinitáriusok – Barfüßerorden der Allerheiligsten Dreufaltigkeit von Erlösung Gefangener [Christen], Trinitarier, Weißspanier

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

A trinitárius rendet (Ordo Sanctissimae Trinitatis Redemptionis Captivorum) Mathai Szt. János (Jean de Matha) párizsi teológus és Valois Szt. Félix remete alapította. Utóbbi évtizedekig élt Párizstól keletre, a Meaux melletti Cerfroid erdőségben, ahol csatlakozott hozzá az Isten akaratát kereső fiatal János. Több csodás látomás hatására János úgy döntött, hogy a keresztes háborúk során fogságba esett keresztény rabok kiszabadítására szenteli életét. Ezért 1197/1198-ban Rómába zarándokoltak, és kieszközölték III. Ince pápa (1198–1216), János egykori párizsi iskolatársa jóváhagyását, aki úgy rendelkezett, hogy az új rend a Szentháromságról kapja nevét.

Miután János és Félix visszatértek Cerfroidba, kolostort építettek. Az építkezéssel párhuzamosan megindult az első rabkiváltó expedíció is, amely igen sikeres volt, a kiküldött két redemptor atya 1201-ben 186 kiváltott fogollyal tért vissza. A hagyomány szerint a második expedíciót 1202-ben maga Mathai Szt. János vezette. Ettől kezdve, mialatt János Hispániában, Tuniszban és Marokkóban járt a rabok érdekében, Félix Cerfroidban a növendékek képzéséről gondoskodott. Az eredmények nyomán egymást érték a bőkedű adományok és alapítványok, és egyre emelkedett a rendbe jelentkezők száma. Kolostoraik elsősorban Franciaországban és Spanyolországban épültek, de megtelepedtek Németalföldön (1207), Skóciában (1211), Angliában (1224), Portugáliában (1218) és a Szentföldön (1237) is. A középkor végére a rendnek körülbelül 800 kolostora volt. 1209-ben megkapták a római Caelius dombon (Monte Celio) álló San Tommaso in Formis templomot is. Mathai Szt. János itt töltötte utolsó éveit, majd később ott éltek a rend miniszter generálisai.

A trinitárius atyák mindenhová eljutottak, ahol keresztények sínylődtek pogányok fogságában, Észak-Afrikától Indiáig. Csatlakoztak a keresztes hadjáratokhoz, és a katonákat lelki gondozásban részesítették, ápolták, vigasztalták, és a ha meghaltak, keresztény módon eltemették őket. Eközben sokan szenvedtek közülük erőszakos vértanúhalált. Franciaorszuágban szamaras testvéreknek (frères aux ânes) is nevezték őket, mert szabályzatuk szerint csak szamáron közlekedhettek, lovon nem.

A reformáció idején a rend fegyelme hanyatlott, a megújulási törekvések pedig megbontották egységét. Franciaországban 1578-tól egy reformált, majd 1601-től egy sarutlan reformirányzat alakult, amelyeknek 1619-től, illetve 1622-től külön generális vikáriusai voltak. A rend három francia ága csak az 1769. évi cerfroidi generális káptalanon egyesült, és közös alapnak Szent Ágoston reguláját fogadta el.

Spanyolországban 1594-től külön sarutlan (discalceatus, excalceatus) irányzat keletkezett, amely Szeplőtelen Fogantatásról nev. Szt. János (Juan de la Concepción, 1561–1613) vezetésével elérte, hogy 1599-ban pápai jóváhagyást kapjon, 1609-ban saját generális vikáriust választhasson, majd végül 1631-ben önálló renddé váljon, saját, független generális miniszter vezetése alatt. A spanyol sarutlan trinitáriusok megtelepedtek Itáliában is. Központjuk a római Quirinalis dombon álló San Carlo alle Quattro Fontane templom melletti kolostor lett. A 17. század végén eljutottak Lengyelországba (Lemberg, 1685), Bécsbe (Alserstrasse, 1688, „Weißspanier”), majd Magyarországra (1695), Csehországba (Prága, 1707) és 1723-ben Konstantinápolyban is megtelepedtek. A 18. század végén három spanyolországi, valamint itáliai, lengyel és osztrák-magyar rendtartományuk volt.

A trinitáriusok aszkéta életet éltek, húst csak csak vasárnap és hat nagyobb ünnepen ettek. Konventjeik azonban az évek során jelentős vagyont gyűjtöttek. A felvilágosodás idején az a vád érte őket, hogy kiviszik a pénzt az országból, ahol működnek, és tevékenységükkel tulajdonképpen a kalózkodást és a rabszolgakereskedelmet támogatják. A Habsburg Birodalomban II. József császár 1781-ben megtiltotta az újoncok felvételét, majd 1783-ben kelt rendeleteivel valamennyi templomukat és kolostorukat feloszlatta, és világi célokra rendelte. Franciaországban az 1789. évi forradalom vetett véget (egy időre) a rend működésének. (A rend két ága 1900-ben ismét egyesült).

Lelkiség

A rendnek saját, egyszerű regulája volt, amelyet a középkor folyamán többször módosítottak, és amely egyesíteni próbálta a szerzetesi élet addigi hármas hagyományát: a monasztikus, Krisztus-követő, közös kolostori életét, a szabályozott kanonokok papi és lelkipásztori jellegét és az ispotályosok szociális-karitatív elhivatottságát. A rend tagjai a hármas szerzetesi fogadalom mellett negyedikként arra tettek ígéretet, hogy szükség esetén saját szabadságukat vagy életüket is áldozatul adják felebarátaik kiszabadításáért. Lelki életük középpontjában a Szentháromság és a Szent Kereszt tiszteletét állították. A spanyol sarutlan reformmozgalom a nagy spanyol misztikusokat követve a keresztre feszített Krisztusnak szánt teljes önátadást és lelki hasonulást tűzte ki célul. Templomaikat első helyen mindig a Szentháromságnak szentelték. A többi reformrendhez hasonlóan a sarutlan trinitáriusok is szigorú, aszkétikus böjtöt tartottak, például Sűz Mária ünnepein csak kenyeret és vizet fogyaszthattak.

Tevékenység

A trinitáriusok fő tevékenysége a pogányok rabságába esett keresztények kicserélése vagy kiváltása volt. Mivel elsődleges céljuk a lelkeknek az esetleges hittagadástól való megmentése volt, ezért keresztények fogságába esettekkel nem foglalkoztak. A rabkiváltó expedíciókban nem minden rendtag vett részt. A legtöbben imájukkal, adománygyűjtéssel vagy más lelkipászori munkával segítették a munkát. A rend szabályzata szerint a jövedelem harmadát önellátásra, harmadát irgalmas célokra, harmadát pedig rabkiváltásra kellett fordítani. (Ezt a felosztást is a Szentháromságra utaló jelképnek tartották.) Kezdetben a kiváltásra szánt összeget Cerfroidba küldték, és a rabkiváltást onnét intézték, majd később minden provincia köteles volt háromévente általános rabkiváltást (generalis redemptio) tartani. Ha valamelyik provincia magában nem tudta előteremteni a szükséges összeget, egy másikkal kellett összefognia. Kolostoraik mellett ispotályok (irgalomházak) is épültek a munkaképtelenné nyomorodott vagy beteg foglyok gondozására. A rend tagjai komoly teológiai képzést kaptak, foglalkoztak prédikálással, lelkipásztorkodással, kegyhelyek gondozásával, és egyes helyeken iskolát is nyitottak világiak számára.

Szervezet

Legfőbb elöljárójuk neve: minister generalis. A generális káptalanok ezenkívül redemptor generalis-t is választották, többnyire minden provincia számára. A rendtartományok (provincia) élén a minister provincialis állt, akinek a definitorok és socius provincialisok álltak segítségére. A rabkiváltást a pater redemptor (vagy redemptor captivorum) intézte. Helyi közösségeik (conventus) elöljárója a minister, a kisebbeké praeses volt. A sarutlan rend ezenfelül egy hispániai és egy azon kívüli tagozatra (familia) oszlott. Hatévente választottak generálist, mégpedig egyszer hispániait, és egyidejűleg egy commissarius generálist az extrahispániai részek számára, a követkető alkalommal pedig fordítva.

Címer

A rend alapítója, Mathai Szt. János első szentmiséje alatt egy vakító fehér ruhába öltözött, mellén vörös és kék keresztet viselő angyalt látott, aki keresztbe tett két kezét egy-egy bilincsbe vert keresztény és egy szaracén rab fején pihentette. Ezért a rend egyetemes címerében e látomás színei szerepelnek: fehér pajzsmező közepén görög kereszt látható, függőleges szára vörös, a vízszintes kék színű. Későbbi magyarázat szerint a fehér szín az Atyát, a vörös a Szentlelket (aki lángnyelvek formájában jelent meg az apostoloknak), a vízszintes kék pedig a Fiút jelképezi (akit jászolba, majd sírba fektettek). Lézezik a címernek olyan változata is, ahol a kereszt szárai között arany lángnyelvek láthatók (Róma, San Carlo alle Quattro Fontane, főoltár). A rend sarus és sarutlan ágainak címere abban különbözött, hogy az egyik talpas keresztet, a másik pedig egyenes végűt használt.

Viselet

A trinitáriusok fehér habitust, fölötte fehér skapulárét és barna köpenyt viseltek. A skapulárén elöl és a köpenyen is a rend címere, a vörös és kék színű kereszt látható.

Társulatok

A rendnek kezdettől voltak világi oblátusai, majd 1584-ben a koldulórendek mintájára Bernard Dominique generális miniszter megalkotta a trinitárius harmadrendet, és jóváhagyta szabályzatát. A sarutlan trinitáriusok azonban templomaik mellett inkább Szentháromság társulatokat szerveztek (Erzbruderschaft der allerheiligsten Dreifaltigkeit), amely gyűléseket és havonta körmeneteket tartott, ahol tagjai háromszínű skapulárét és fehér kámzsát viseltek. A bécsi társulatnak 1697-ben az egész császári család és sok arisztokrata is tagja lett.

A trinitárius Szentháromság társulatoknak nincsen közük a Bécsben 1675-ben alapított és az ottani Szt. Péter templomot (Peterskirche) fönntartó Szentháromság Társulathoz (Bruderschaft der heiligsten Dreifaltigkeit), sem az 1725-ben Budán (majd Pesten) létrejött Szentháromság társulathoz, amely az ottani magyarságot fogta össze, illetve azokhoz a Szentháromság társulatokhoz sem, amelyeket Padányi Bíró Márton veszprémi püspök terjesztett 1746-tól egyházmegyéjében.

Szentek

• Mathai Szt. János (Jean de Matha, 1160–1213), szt. 1666
• Félix de Valois (1127–1212), szt. 1666
• Simón de Rojas (Roxas, 1552–1624), bold. 1766, szt. 1988
• Juan Bautista de la Concepción (Szeplőtelen Fogantatásról nev. János, Juan García Xixón, 1561–1613), bold. 1819, szt. 1975
• Miguel de los Santos (Szentekről nev. Mihály, Miguel Argemir, 1591–1625) bold. 1779, szent 1862

Magyarországon

Rendtörténet

A tizenötéves háború alatt, 1602-ben három francia redemptor generalis, Pierre de Brie, Jean Thiery és Jean Bertoud, redemptiót vezetett az akkor magyar kézen levő Esztergomba. Állandó jelleggel azonban csak a 17. század végén telepedett meg Magyarországon rend sarutlan ága. Az 1688-tól Bécsben megtelepedett spanyol trinitáriusok résztvettek a török elleni fölszabadító háborúban és 1691-től eleinte évente vezettek redemptiókat Tatárföldre és Belgrádba. A magyar főurak és főpapok is megkedvelték őket. 1694 elején II. Rákóczi Ferenc és nővére, Julianna (Gobert Aspremont felsége) Sárospatakon házat adott nekik, és alapítványt tett számukra. A Rákóczi-birtokok konfiskálása és a pestis miatt azonban a trinitáriusok 1716-ban kénytelen voltak távozni, és csak 1727-ben tértek vissza. Így az első, folyamatosan működő magyarországi trinitárius kolostor Széchényi György esztergomi érsek alapításából jött létre 1695-ben a Trencsén megyei Illaván, ahol a régi kastélyt alakították át kolostorrá, és 1718-ra templomuk is fölépült. Eközben 1697-ben Kollonich Lipót esztergomi érsek segítségével házat szereztek Pozsonyban, ahol 1721 és 1725 között szintén pompás templomot építettek.

Más városokban csak a Rákóczi-szabadságharc lézárultával, az 1710-es években tudtak megtelepedni: Nagyszombatban Kollonich Ádám, Komáromban Mattyasovszky László nyitrai püspök, Egerben Erdődy Gábor püspök, Gyulafehérvárott Stefan Steinville főharparancsnok, Belgrádban Csáky Imre bíboros támogatásával építették föl kolostoraikat. Eközben a magyar országgyűlés az 1715. évi 102. törvénycikkben honosnak nyilvánította a rendet.

Az Óbuda mellett 1738-ban alapított kolostoruk azért volt különleges, mert egy szőlőhegyen álló kegykápolna gondozását vették át, ahol az alapító, Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna 1733-ban helyezte el a celli Boldogasszony kegyszobrának másolatát. Miután fölépült a trinitáriusok temploma, a kegyszobrot 1760-ban annak főoltárán helyezték el. Az itteni trinitáriusok gondozták 1748-tól a Budakeszi melletti Máriamakk (Makkosmária) búcsújáróhelyet is.

A Habsburg Birodalomban alapított konventek élén 1695-től külön commissarius generalis állt, majd 1728-ban létrejött a Szt. Józsefről nevezett osztrák-magyar rendtartomány. Az ide tartozó konventek 1691 és 1783 között 31 rabkiváló utat (redemptio) szerveztek az Oszmán Birodalomba. Még 1783-ban, közvetlenül szétszóratásukat megelőzően, utolsó útjuk alkalmával is 135 foglyot hoztak haza.

Kolostorok

Sárospatak (1693–1716, 1727–1783), Illava (1695–1783), Pozsony (1697–1783), Nagyszombat (1712–1783), Komárom (1714–1783), Gyulafehérvár (1715–1783), Eger (1717–1784), Belgrád (1718–1739), Óbuda–Kiscell (1738–1784), Budakeszi–Makkosmária (1748–1784).

Stúdium

• Illava, filozófia, 1696–1781

Jeles szerzetesek

• Josephus a S. Maria (~1725–1743), német hitszónok Bécsben és Nagyszombatban, Juan López (de Jesús María, 1620–1672) fordítója, életrajzírója
• Joannes a S. Felice (Nikolsburg, ~1700/1750), komáromi miniszter (1731-1734), rendtörténetíró, költő
• Nozdroviczky Imre / Stephanus a S. Sacramento (1701–1749) nyitrai kanonok, provinciális
• Dömötör István / Leo ab Assumptione (1728–1787), pozsonyi miniszter, Hispánián kívüli generális definitor (1774–1778), generális miniszter (1778–1783)
• Sima József / Ladislaus a S. Stephano (*1737), a kiscelli és makkosmáriai kegyhely csodáiról szóló könyvek szerzője

Névtár

• Series chronologica [religiosorum Provinciae S. Joseph Ordinis Excalceatorum Ss. Trinitatis de Redemptione Captivorum, 1673–1773]: BTM, Kiscelli Múzeum, 13713. ltsz. – A névsor tartalmazza a szerzetesek világi nevét, keresztelési, belépési fogadalmi és halálozási adatait. Vö. Máriazell és Magyarország, 537.
• Monumenta ordinis excalceatorum SS. Trinitatis Redemptionis Captivorum ad provincias S. Joachim (Poloniae) et S. Josephi (Austriae-Hungariae) spectantia, ed. Antoninus [Zamallou] ab Assumptione, Roma, 1911.

Irodalom

• Bonanni I, n° 88-90. Hélyot II, 310–328 (Chap. 45–47). Holstenius–Brockie III, 1-11; VI, 129-233. Karcsú I, 267-280. Heimbucher I, 448-455. Balanyi 163-166. LthK X, 359. DIP IX, 1330-1371. Puskely II, 1306-1312. MKLex XIV, 349-351 (Diós István). MaMűL, XII, 139-140 (Török József).
• Didacus a Matre Dei, Chronicorum Discalceati Ordinis Sanctissimae Trinitatis De Redemptione Captivorum Pars Prima Ab Exordio Reformationis, Vetero-Pragae, 1726.
• Lucas a S. Nicolao, Stemmatographia Trinitaria, oder Stammenbuch des Ordens der Allerheiligsten Dreyfaltigkeit von Erlösung der gefangenen Christen, Viennae, 1730. [DDB]
• Antonius ab Assumptione OSST, Ministrorum generalium Ordinis Ss. Trinitatis series, Isola del Liri, 1936.
• Joannes a S. Felice, Annalium Provinciae Sancti Josephi Ordinis Excalceatorum Sanctissimae Trinitatis Redemptionis Captivorum Libri Decem, In quibus ab origine Provinciae & Ordinis Propagatione post ultimam Viennae obsidionem Anno MDCLXXXIII. usque ad constitutam Provinciam, Wien 1739.
• Fallenbüchl Ferenc, A rabkiváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon, Budapest, 1940.
• Máriazell és Magyarország: Egy zarándokhely emlékezete: Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában, 2004. május 28.–szeptember 12., szerk. Farbaky Péter–Serfőző Szabolcs, Budapest, 2004, 262-281, 517-539.
• Pauli, Elisabeth, Der Orden der Allerheiligsten Dreifaltigkeit von der Erlösung der Gefangenen und seine Tätigkeit in den habsburgischen Ländern (1688-1783), in Bettelorden in Mitteleuropa: Geschichte, Kunst, Spiritualität, hg. Heidemarie Specht–Ralph Andraschek-Holzer, St. Pölten, 2009, 133-164.
• A csodatévő tölgy őrzői: Trinitárius kéziratok Makkosmáriáról, ford. Bednárik György, s. a. rend. Bednárik János és Gellér Dávid, Budakeszi, 2018 (Budakeszi Helytörténeti Tanulmányok, 4).

Hivatkozások

• http://lexikon.katolikus.hu/T/trinit%C3%A1riusok.html
• http://mamul.btk.mta.hu/MAMUL_SZERK/mamul_view.php?editid1=1477
• http://www.trinitari.org

Koltai András