Ágostonos remeték rendje ágostonosok

Ordo Fratrum/Eremitarum Sancti Augustini, Eremitae Sancti Patri Augustini, Augustiniani, Augustini Calceati (OSA, OESA) – Ágostonos Remeték Rendje, Szent Ágoston Rend, ágostonosok, augusztiniánusok, ágostonos remeterend, ágostonrendiek – Orden der Augustiner-Eremiten, Augustinerorden, Augustiner

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

Az ágostonos remeterend keletkezése a 13. századi pápák azon törekvéseinek köszönhető, hogy átláthatóvá tegyék a korábbi évtizedekben született kisebb remeteközösségek szövevényét, kanalizálják vallásos energiájukat és a bennük rejlő lelkipásztori potenciált. A 12. század keresztes háborúkat is kiváltó nagy vallásos fellendülése hatására ugyanis egész Európában számtalan, egymástól független szerzetesi közösség alakult. Közülük a legjelentősebbek a Malevali Szent Vilmos (†1157) és két tanítványa által Itáliában alapított, de Európa-szerte elterjedt vilmosrendi remeték vagy vilhelmiták rendje, a szintén itáliai jamboniták, briktini remeték és a Szentháromságról nevezett toszkánai remeték, valamint a fertőző betegségekben szenvedőket ápoló spanyol zsáktestvérek voltak. Ezek nagyobb fokú fegyelmének elérése és apostoli munkára való alkalmazása céljából azonban a pápaságnak érdekében állt a remetetársulások egyesítetése, Szent Ágoston 4. század végi regulája alapján.

Az első próbálkozást IV. Ince Incumbit nobis bullája jelentette 1243-ban, melyet a következő évben rendi alapító káptalan is követett, ez azonban még nem vezetett a tényleges egyesüléshez. Valójában tehát az 1256-ban IV. Sándor pápa által kiadott Licet ecclesiae catholicae bulla volt az, amely az ágostonos rend megszületését, a „nagy uniót” eredményezte. A vilhelmita rend egy része azonban végül nem csatlakozott az új rendhez, ehelyett a Szt. Benedek reguláját fogadta el, és 1266-tól újra önálló rendként működött. Bár az ágostonos rend 1968-ig megőrizte nevében a remete szót, a pápa valójában a ferencesekhez és domonkosokhoz hasonló, városokban lakó, apostoli munkát végző koldulórendet hozott létre a remeteközösségekből. A hivatalos koldulórendi státuszt az ágostonos remeték a 16. században nyerték el Szent V. Piusz pápa jóvoltából.

1289-ben az ágostonosok pápai kiváltság által mentesültek a püspöki joghatóság alól, az 1287. és 1290. évi káptalanokon pedig elfogadták a rend addigra kidolgozott saját konstitúcióit, melyeket a 16. és 17. (illetve később a 20.) században többször is átalakítottak. 1295-re 16 rendtartománnyal rendelkeztek, melyek közül 10 Itáliában helyezkedett el, 1329-ben pedig már 24 volt a provinciák száma. A rend egész Európában elterjedt.

A 14. század az ágostonosok életében is hanyatlást hozott, részben a pestis, a háborúk és a nyugati egyházszakadás okozta károk, részben a fegyelem lazulása következtében, így 1385-től rendi reformot, szigorítást bevezető obszerváns kongregációk alakultak, melyek száma a 16. század elejéig tízre nőtt, ebben az évszázadban pedig további négyet állítottak fel. Legtöbbjük Itáliában jött létre, és kis kiterjedésű volt, azonban a szász vagy német kongregáció a 16. század elejére az obszervancia fontos bázisává fejlődött. Ehhez a kongregációhoz tartozott többek között az erfurti és a wittenbergi kolostor is, melyekben Martin Luther is élt, a rend tagjaként. A kongregáció élete Luther reformátori fellépésével (1517) felbolydult. Generális vikáriusa lemondott, utóda pedig a hitújító mellé állt, így a kolostorok nagy része elnéptelenedett, részben épp a szerzeteseknek az új irányzathoz való tömeges csatlakozása miatt. A megmaradt házakat végül a lombardiai kongregációhoz csatolták. A rend a protestantizmus terjedésével párhuzamosan más európai országokban (pl. Anglia, skandináv államok, Magyarország) is jelentősen visszaszorult, vagy teljesen eltűnt.

A 16. század végén újabb reformmozgalmak bontakoztak ki a renden belül. A spanyol recollectus, valamint az itáliai és francia sarutlan kongregációk az eredeti szabályok még szigorúbb betartására törekedtek. Tagjaik szigorú életet éltek, például főtt ételt egyáltalán nem ettek. A reformkongregációk megalakulása a rend egészének felvirágzásához vezetett, amely a 18. század közepére elérte legnagyobb kiterjedését. Akkor 43 provinciával és 13 kongregációval rendelkezett, jelen volt az amerikai kontinensen és a Távol-Keleten is. A rekollektusok érdeme volt a Fülöp-szigetek lakóinak megtérítése.

A recollectus és a két sarutlan kongregáció jogilag a rend keretein belül működött, de nagyfokú különállással, saját vicarius generalis vezetése alatt, eltérő ruházattal és névhasználattal. Bár ugyanazon rend különböző ágait alkották, egy-egy városban akár egymással párhuzamosan is működhettek, és provincia-beosztásuk is eltérő volt. Így a Habsburg Monarchia területén a sarutlanok 1623-ban Prágában hozták létre első konventjüket (sv. Václav), pedig a városban a középkor óta működött ágostonos kolostor (sv. Tomáš). II. Ferdinánd császár 1630-ban a bécsi ágostonos kolostort és templomot (Augustinerkirche) is a sarutlan kongregációnak adta át, a sarus ágostonosokat pedig egyidejűleg a Landstraßén található Szent Rókus templom mellé átköltöztette. A bécsi sarutlan ágostonosok német prédikációi révén hamarosan mind a császári udvar, mind a bécsiek körében népszerűvé váltak. Legnevesebb szónokuk a bátor szókimondásáról és szellemes fordulatairól ismert Abraham a S. Clara (Johann Ulrich Megerle, 1644–1709) volt.

A 18. század végi szekularizációk után az ágostonos rend létszámában és szervezetében is jelentősen megfogyatkozott, de földrajzi elterjedtsége nőtt: eljutott az Egyesült Államokba, Kínába és Ausztráliába is. (A hanyatlást követő modern kori felvirágzás az 1880-as években indult meg. Bár a spanyol rekollektusok [Ordo Augustinianorum Recollectorum, ORSA] 1912-ben, a sarutlanok [Ordo Fratrum Augustinianorum Discalceatorum, OAD] 1931-ben önálló szerzetesrenddé váltak, a rend az 1970-es évekre újra tetőpontra jutott, 41 országra kiterjedő intézményhálózatával, 28 provinciája 474 kolostorában működő több mint 4000 szerzetesével. Azóta a rendtagok számának újra enyhe visszaesése tapasztalható.)

Az ágostonos remeterend az Ágoston-regula követésén és a szent nevének viselésén kívül semmilyen egyéb szervezeti vagy történelmi kapcsolatban nem áll az ágostonos kanonokrenddel, attól teljes mértékben független, és vele össze nem keverendő.

Lelkiség

Noha rend alapítása nem Szent Ágoston, hanem a Szentszék tevékenységéhez köthető, az ágostonosok kezdettől fogva a szentet tekintették szellemi és lelki atyjuknak, sőt a 14. század második felétől egyenesen alapítójuknak. Ennek megfelelően a rend lelkiségét is az egyházatya személye és tanítása határozza meg. Jelentős befolyást gyakorolt rá a Szent Ágoston regulájának hivatalos, Szent Viktor-i Hugó ágostonos kanonoknak tulajdonított 12. századi magyarázata (Expositio in Regulam) is.

Központjában Jézus Krisztus primátusa, valamint a szeretet és a megromlott emberi természet számára elengedhetetlenül szükséges isteni kegyelem áll. Különös hangsúly esik a renden belül a legmélyebb testvéri közösség egyént háttérbe szorító megélésére, amelyben az abszolút szegénység és alázat garantálja a vagyoni közösséget, de ennél is fontosabb az egyetértés, azaz a szív és lélek közös volta. A közösség célja Isten keresése, melynek módja az Isten felé vezető dolgok elmélyedt tanulmányozása, az ima magatartása, valamint mások Istenhez vezetése. Ebből következik, hogy a rend elsődleges feladata a testvéri szent közösségben való élet, az ezen belüli bensőséges elmélyültség és a tanulmányok, és csak ezt követően az apostoli szolgálat. A közösséget irányító legfőbb elv a testvéri szeretet, elkerülve a hatalmi vágyat, ami az elöljárókra is vonatkozik. Ezt az elvet ugyanakkor a konstitúciókban szereplő, igen súlyos büntetésekkel és böjtökkel szabályozott szigorú és aprólékos előírásokkal bástyázták körül.

A sarutlan kongregáció tagjai a sarutlan kármelitákhoz hasonló kettős szerzetesi nevet (pl. Abraham a Santa Clara) vettek fel.

Tevékenység

Az ágostonos remeterend napirendjének nagy részét az istentisztelet és ima foglalta le. Liturgiájuk nagy mértékben támaszkodott Szent Ágoston életére, műveire, és a hozzá kapcsolódó szentekre. Legfőbb tevékenységi körük emellett a lelkipásztori funkciók széles körű gyakorlása volt, különös tekintettel a szónoklatokra. Igen nagy a rend jelentősége az Európán kívüli missziókban. Orvoslással nem volt szabad foglalkozniuk, és a művészetek terén sem fejlesztettek ki sajátosságokat.

Nagy hangsúlyt fektetnek a tanulmányokra és a szónoki kiképzésre, amelyeket nagyrészt saját rendi oktatási intézményeik biztosítottak. Ennek megfelelően a tanítás terén is komoly eredményeket könyvelhettek el. A szerzetesek számos rendtől független iskola és egyetem tanári karában is megtalálhatók voltak. Az alulképzett oktatók túltermelése miatt azonban a 17. században a pápaság szükségesnek látta az ágostonos remeterendi teológiai magiszterek számának és képesítésének szabályozását. A rend egyik tagja felszentelt püspökként a pápai palota kápolnája mindenkori sekrestyésének pozícióját (Sacrista Sacelli Papalis) tölti be már a 13. század vége óta, ezen kívül pedig a pápai Sapienza egyetemen katedrával, a Rítuskongregációban (és utódaiban) pedig konzultori pozícióval rendelkeznek.

A rendnek az évszázadok során két jelentősebb saját teológiai, elsősorban kegyelemtani iránya is kifejlődött. A régebbi iskola legfőbb képviselői Aegidius Romanus Colonna (†1316), Thomas de Argentina (†1357) és Gregorius de Arimino (†1358) voltak. Kései követőjükként az ír Augustinus Gibbon de Burgo (†1676) tartható számon. Az újabb ágostonos teológiai iskola a 17–18. század folyamán bontakozott ki. Legnagyobb alakjai: Enrico Noris bíboros (†1704), Federico Nicolò Gavardi (†1715), Fulgenzio Bellelli (†1742), Pedro Manso (†1736), Giovanni Lorenzo Berti (†1766) és Michelangelo Marcelli (†1804). Az ágostonos remeték tudományos jelentőségére jellemző, hogy a már a 18. század második harmadának végén ezernégyszáz rendi szerzőt tartottak számon.

Szervezet

Az ágostonosok a koldulórendekre jellemző szervezettel bírtak: élükön a generális perjel (prior generalis, rendfőnök) állt, akit hatévente az általános káptalan (capitulum generalis) választott. Ez utóbbi kezdetben évente, később három-négy, 1575-től pedig hatévente ült össze mint a rendi kormányzat legfőbb szerve, és a rendfőnököt eleinte három, majd hat (a 19. század második felében átmenetileg tizenkét) évre választotta. A káptalanok között a kora újkorban a rendfőnök és a mellette működő négy tanácsos (definitor) kormányozta a rendet, később a generálist hat asszisztens és egy titkár segítette.

A rend tartományokra (provincia) oszlott, melyek vezetése a fentiek mintájára épült fel: élükön provinciális perjelek álltak definitorokkal. A provinciákon kívül kongregációk is kialakultak, elsősorban rendi reformok céljából, melyek az előbbiektől részben független szervezetet alkottak: az egyes kongregációk vezetői a rendfőnök alatt álló helynökök (vicarius generalis). A pappá szentelt szerzetesek mellett laikusok is tagjai az egyes, perjel (prior) vezette közösségeiknek, ennek ellenére az ágostonos remeterend alapvetően klerikális rend, azaz a rendtagok többsége felszentelt pap.

Címer

A rend címere Szent Ágostonra utaló jelképeket tartalmaz. A pajzs kék vagy arany (esetleg ezüst) mezejében alul csukott piros könyv található, amelyet nyitott, fekete, ezüst csatos szerzetesi öv vesz körül. A könyvön a hegyes csücskére állított piros szív felülről átszúrva írótollal, néha nyílvesszővel, a szív felső ívéből láng csap ki. Mindezek mögött haránt fektetett arany csigájú, ezüst szárú pásztorbot és püspöki kereszt lebeg. Egyes változatokban a bőröv ovális alakban a könyvre fektetve látható, illetve néha a püspöki kereszt helyett vagy mellett püspöksüveget is ábrázolnak. A pajzs alatt a „Tolle, Lege” jelmondat olvasható.

Mindezek az ágostoni lelkiség összefoglalását kívánják adni. Isten szava nyílként járta át, és lángra gyújtotta Szent Ágoston szívét, aki ezt az isteni Igét püspökként, szerzetesként és könyveiben hirdette mások számára. A lángoló szív Szent Ágoston egyik fő ikonográfiai attribútuma. A jelmondattal együtt a Vallomások (Confessiones) egy-egy mondatára utal („Vedd és olvasd…”, „Igéddel átütötted szívemet…”). A bőrszíj a szerzetesi élet jelképe, a könyv az Ágoston-regulára utal, a főpásztori jelvények pedig szerzője püspöki méltóságát hangsúlyozzák.

Viselet

Az ágostonosok fekete habitust viseltek könyökig érő körgallérral és hegyes csúcsban végződő hosszú csuklyával, derekukon lelógó szárú fekete bőrszíjjal. A sarus irányzat tagjai a kolostoron kívül kalapot és cipőt, ünnepélyes alkalmakkor bő ujjú köpenyt viseltek. A sarutlan irányzathoz tartozók ruhája szűkebb volt, csuklyája kerek, lábukon pedig kötelekből font szandált hordtak.

Ágostonos remete / Filippo Buonanni SJ metszete, 1706 (Bonanni I, 61; PKK)

Sarutlan ágostonos remete / Filippo Buonanni SJ metszete, 1706 (Bonanni I, 62; PKK)

Társulatok

Az ágostonos remeterend a ferencesekhez hasonlóan női ággal és harmadik renddel is rendelkezett, emellett pedig sajátos társulati típusokat is kialakított. A koraújkori Magyarországon is jellemző két legfontosabb ilyen konfraternitás az övtársulat és a Tolentinói Szent Miklósról elnevezett társulat volt.

A Vigasztaló Szent Szűz oltalma alatt álló övtársulat latin nevét (Sodalitas Sacrae Corrigiae) az önmegtagadásról kapta, melyet a társulati tagok állandó övviselése jelképez. Kultuszának középpontjában Szent Mónika, Szent Ágoston édesanyja áll, aki az egyházatya megtérésében nagy szerepet játszott. A két patróna személyéből adódóan az édesanyák szerepének hangsúlyozását tekinti egyik legfőbb feladatának.

A Tolentinói Szent Miklósról elnevezett társulat fő célja a tisztítótűzben szenvedő lelkek megsegítése volt. Tagjai emellett karitatív feladatokat láttak el, és jelentős társadalmi funkciója volt a viszályban állók békítése.

Szentek

• Hippói Szt. Ágoston (Aurelius Augustinus, 354-430)
• Malavellei Szt. Vilmos (†1157), szt. 1202.
• Mantovai B. János (Giovanni Buono, Joannes Bonus, 1168-1249), bold. 1483
• Tolentinói Szt. Miklós (Nicolò Gurutti, 1245–1305), szt. 1446
• Lagos-i B. Gundisalvus (Gonçalo, 1360-1422), bold. 1778
• Sahagúni Szt. János (Juan González del Castrillo, 1430?-1479), bold. 1601, szt. 1690
• Vilanovai Szt. Tamás (Tomás García y Martínez, 1488–1555), bold. 1618, szt. 1658
• John Stone mártír (†1539), bold. 1886, szt. 1970
• Alonso de Orozco (Alonso de Orozco Mena, 1500–1591), bold. 1882, szt. 2002
• Hernando de San José (de Ayala, †1617, Omura, Japán), bold. 1867
• Pedro de Zuniga (†1622, Nagaszaki, Japán), bold. 1867

Magyarországon

Rendtörténet

Mivel a Nagy Unió során egyesített remeterendek egyike, a vilhelmiták a 13. század közepén már jelen voltak Magyarországon, az ágostonos remeterend gyakorlatilag az alapítás pillanatától, 1256-tól működött hazánkban, sőt 1262-ben az itteni házakat külön rendtartománnyá szervezték. Amikor 1266-ban a vilhelmita rend a bencés regula alapján újjáalakult, IV. Kelemen pápa minden korábbi magyarországi kolostorukat ágostonosnak nyilvánította. A tartomány a 14. században élte virágkorát, e század végére kb. 40 házzal rendelkezett. Központja Esztergomban alakult ki: ott tartotta székhelyét a tartományfőnök, ott állítottak fel a rendi főiskolát (studium generale), sőt 1385-ben ott ült össze a rend egészének általános káptalanja. Az ezt követő bő évszázad folyamán több püspököt, udvari papot, egyetemi tanárt adtak a magyar egyháznak. A koldulórendi jelleg ellenére a rend közösségei alapvetően birtokokból és egyéb jövedelmező ingatlanokból tartották fenn magukat.

A középkor végére a kolostorok száma annak ellenére sem esett vissza, hogy a 15. század hazánkban is válságot hozott a rendnek, elsősorban a konventualizmus, az egyes szerzetesek magánjavai és az elöljárók visszaélései miatt. Más rendekkel ellentétben az ágostonosok reformjára tett kísérletek Magyarországon mind a 15. mind a 16. században sikertelenek maradtak. A konfliktusok ugyan elültek a reformáció évszázadára, de a római rendi központ által erőltetett obszervancia sem vert gyökeret. Az oszmán hódítás és a protestantizmus terjedése folytán azonban a kolostorok az 1550-es évek végére egytől egyig elpusztultak vagy feloszlottak.

Egy évszázados távollét után az ágostonos remeték Bécsből, pontosabban a sarus ágostonosok kolostorából kiindulva telepedtek meg újra Magyarországon. Elsőként az ír P. Nicolaus Donellan OSA (bécsi perjel, vicarius generalis és a bécsi hittudományi kar dékánja) hatására katolikus hitre tért gróf Nádasdy (III.) Ferenc országbíró telepítette meg a rendet 1655/1656 folyamán, birtokán, a Vas megyei Lékán (Lockenhaus), ahol az addig evangélikus kézen lévő plébánia vezetését is átvették. Ezt követően a nagy török háborúhoz kapcsolódó szerzetesi megtelepedési hullámban került sor egy további fontos alapításra: Budán a bécsi ágostonosok 1699-ben szőlőket, majd 1704-ig vízivárosi telkeket szereztek, és ezáltal az Országút (Landstraße) külvárosban lehetővé vált a koraújkori Magyarország legjelentősebb ágostonos templomának és kolostorának fölépítése, ahol a rendtagok az 1720-as évektől szintén ellátták a plébániai funkciókat. A középkori kolostorok visszaszerzésére irányuló akció másik lépése a pécsi alapítás volt. A rend azonban ott sem korábbi ingatlanaiba tért vissza, hanem 1702-ben báró Kurzné Werner Mária Salome, a budai kamara helyi adminisztrátorának felesége a városfalon kívül ajándékozott nekik telket és egyéb birtokokat, templom és rendház építésére. A kolostor tényleges megalapítására azonban csak a Rákóczi-szabadságharc után került sor. 1713-tól Nagykanizsán is próbálkozott a rend a megtelepedéssel. A szerzetesek 1719-től tartózkodtak a városban, de az alapítás végső soron sikertelen maradt, így 1723-ban végleg távoztak.

A magyar országgyűlés az 1729. évi 50. törvénycikkben ismét honosnak nyilvánította a rendet. Akkor az országban három ágostonos kolostor működött, melyek közül a budai és a lékai a 18. század folyamán konventi rangot nyert, tehát élükön perjel állt, míg a pécsi ház (pár évet leszámítva) egészen feloszlatásáig alacsonyabb rendű, vikárius által kormányzott rezidencia volt. Mind az osztrák-magyar provinciához tartoztak. Az rend tagjai Magyarországon elsősorban a németajkú hívek körében végeztek lelkipásztori munkát, mivel nagy többségük osztrák vagy magyarországi német származású volt.

Közjogi hovatartozása alapján 1779-től magyarországi kolostornak tekinthető Fiume középkori alapítású, 1669-ben az osztrák rendtartományhoz csatolt és 1785-ben feloszlatott kolostora is.

Mindezeket II. József császár 1784 és 1788 között föloszlatta, bár Lékán még 1820-ig rendtagok vezették a plébániát. Ezzel az ágostonosok magyarországi jelenléte megszűnt, új alapításra azóta sem került sor.

Kolostorok

Léka (1655/1656–1784/1820), Buda (1699/1707–1785), Pécs (1712/1713–1788), Fiume (1387 előtt–1785)

Stúdium

A kora újkorban az ágostonos remeterend osztrák-magyar rendtartományának Bécsben és Grazban volt a két legfontosabb stúdiuma. Ezek mellett Fürstenfeldben, Bruckban, valamint Fiuméban zajlott utánpótlásképzés. Újoncház Badenen kívül egy ideig (az 1730-as évek elején) Budán is működött.

Jeles szerzetesek

• Syrott Caesar (†1678), teológiai magiszter, kétszeres tartományfőnök, a lékai kolostor első elöljárója
• Forstall Marcus (†1683), osztrák provinciális (1659–1662), a Zrínyi család káplánja és történetírója (1662–1670),
  Kildare és Leighlin (Írország) püspöke (1676–1683)
• Achinger Joseph (1658–1716), tartományfőnök, teológiai magiszter, a grazi egyetem dékánja, a budai ház alapítója, később vikáriusa, a rend magyarországi terjeszkedésének fő mozgatója
• Tallián Ludovicus (†1730), soproni születésű hitszónok, a fiumei kolostor kiépítője
• Schmauchler Hermannus (†1740), besztercebányai születésű híres rendi szónok és költő („Poeta Caesareus”), pécsi vikárius
• Schier Xystus (1727–1772), Moson megyei származású rend- és egyháztörténész, a bécsi konvent könyvtárosa

Névtár

• Lanteri, Giuseppe, Postrema saecula sex religionis Augustinianae in quibus breviter recensentur illustriores viri Augustinenses qui sanctitate et doctrina floruerunt post magnam ordinis unionem peractam anno MCCLVI ab Alexandro IV. usque ad haec tempora, I–III, Tolentini – Romae, 1858–60. [archive. org: I, II, III]

Irodalom

• Bonanni I, n° 61. Hélyot III, 8–57 (Chap. 2–3). Holstenius–Brockie II, 120-127; IV, 219-357. Karcsú II, 160-171. Heimbucher I, 537-565. Balanyi 167-171. LthK I, 1084-1088 (W. Hümpfner). DIP I, 278-381. Puskely I, 30-40. MKLex I, 84-85 (Hervay Ferenc Levente). MaMűL I, 22-23 (Hervay Ferenc Levente). Buben III/2, 11-109. OKZR II, 49-72 (Michael Klaus Wernicke)
• Schier, Xystus OSA–Rosnak, Martinus OSA, De monasteriis Provinciae Austriae et Hungariae Ordinis Fratrum Eremitarum Sancti Patris Augustini Succinta Notitia in usum duntaxat juniorum ejusdem Provinciae alumnorum obiter conscripta, Viennae, 1776.
• Schier, Xystus OSA, Memoria Provinciae Hungaricae Augustinianae antiquae, ed. Martinus Rosnak OSA, Graecii 1778.
• Fallenbüchl Ferenc, Az ágostonrendiek Magyarországon, Bp., 1943 (A Szent István Akadémia II. Történelem-, Jog- és Társadalomtudományi Osztályának értekezése III/3). Vö. Mályusz Elemér, Az ágostonrend a középkori Magyarországon, in Egyháztörténet 1(1943), 427-440.
• Gavigan, Johannes OSA, The Discalced Augustinians in Vienna, in Augustiniana 20(1970), 495-580. = Gli Agostiniani Scalzi a Vienna, ed. Flaviano Luciani OAD, Roma, 1991.
• Gavigan, Johannes, The Austro-Hungarian Province of the Augustinian Friars, 1646–1820, I–III, Roma, 1975–1977 (Studia Augustiniana Historica 1, 3, 4).
• Erdélyi Gabriella, Egy kolostorper története: Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és az újkor határán, Budapest, 2005 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 38).
• The Register of a Convent Controversy (1517–1518): Pope Leo X, Cardinal Bakócz, the Augustinians and the observant Franciscans in contest / A körmendi kolostorper jegyzõkönyve (1517–1518): X. Leó pápa, Bakócz bí boros, az ágostonosok és az obszerváns ferencesek vitája, ed. Gabriella Erdélyi, Budapest–Rome 2006 (Collectane Vaticana Hungariae II/1). [institutumfraknoi.hu]
• Fritsch, Susanne, Augustiner in der Stadt: Ansiedlung, Position und Aufgaben der Augustinerklöster in spätmittelalterlichen Städten, in Bettelorden in Mitteleuropa: Geschichte, Kunst, Spiritualität: Referate der gleichnamigen Tagung vom 19. bis 22. März 2007 in St. Pölten, hg. Heidemarie Specht –Ralph Andraschek-Holzer, St. Pölten, 2008, 198-210.
• Piatti, Pierantonio, Die Seelsorge der Augustiner als “cura monialium” zwischen Mittelalter und Früher Neuzeit, in Bettelorden in Mitteleuropa: Geschichte, Kunst, Spiritualität: Referate der gleichnamigen Tagung vom 19. bis 22. März 2007 in St. Pölten, hg. Heidemarie Specht –Ralph Andraschek-Holzer, St. Pölten, 2008, 722-739.

Hivatkozások

• http://lexikon.katolikus.hu/A/Ágostonosok.html
• http://mamul.btk.mta.hu/MAMUL_SZERK/mamul_view.php?editid1=1420
• http://www.augustiner.at/augustinerorden/geschichte/
• http://iha.augustinians.net/
• Oppeker, Walpurga, Die deutsch-böhmische Provinz der Augustiner Barfüßer

Siptár Dániel