Hieronimita rend Pisai Boldog Péter Kongregációja Hieronimiták

Ordo [Fratrum Eremitarum Pauperum] S. Hieronymi Congregationis B. Petri de Pisis, Eremiti Pauperi Sancti Hieronymi (OSH) – Szent Jeromos Rendjének Pisai Boldog Péter Kongregációja, hieronimiták, jeromosrend – Armen Eremiten des heiligen Hieronymus, Hieronymitaner, Hieronymiten, Trollbrüder – Congregazione [dei Poveri Eremiti] di San Girolamo/Gerolamo del B. Pietro Gambacorta, Eremiti di Montebello, girolomoni, gerolamini, geronimiti

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

Pisai Boldog Péter (Pietro Gambacorta, 1355–1435), 1377-től kezdett vezeklő remeteéletet Urbino közelében, Isola del Piano mellett, egy Montebello nevű dombháton, ahol templomot is épített. Első társai a legenda szerint olyan rablók voltak, aki rátörtek, de ő megtérítette őket. E remeteség példájára hamarosan újabb közösségek keletkeztek Velence, Padova és Treviso területén, részben városokban, részben pedig azoktól távol. A Péter által vezetett remeteközösségeket (Pauperes Eremitae de Societate/Congregatione Petri de Pisis) 1421-ben V. Márton pápa védelmébe vette, és kivonta őket a püspökök joghatósága alól. A kongregációhoz több más közép-itáliai remetetársulat is csatlakozott, elsőként (1432 előtt) a Korzikai Angelus által Riminiben és máshol alapított öt remeteség, majd pedig 1446-ban Forcai (és Palenai) Boldog Miklós társasága. Utóbbi 1419-től élt remeteként a római Gianicolo hegy oldalában, a későbbi San Onofrio kolostor helyén, és 1425-ben kötött barátságot a Rómába zarándokló Pisai Péterrel. Az általa vezetett közösséghez tartoztak a nápolyi Santa Maria delle Grazie és a firenzei Santa Cristina (in Alpibus) kolostorok is. Utóbbit Magyarországi Máté testvér (Matthaeus de Hungaria) alapította a 15. század elején.

A kongregáció Szent Ágoston reguláját követte. Saját szabályzatuk 1444-ben készült el Cesena-i Bertalan (Bartolomeo di Cesena) generális alatt, és 1488-ban Velencében nyomtatásban is megjelent (Constitutiones seu Memoriale pauperum Eremitarum, GW M32662-M32663). 1531-ben csatlakozott hozzájuk egy újabb kongregáció, amely két Treviso környéki remeteségből állt, és egykori vezetője, Malerbai Péter (Petrus de Malerba) valamint Szent Jeromos nevét viselte (Ordo S. Hieronymi Congregationis Petri de Malerba). Ettől kezdve a montebellói kongregáció tagjai is „Szent Jeromos rendjéhez” tartozóknak vallották magukat.

Szent Jeromos neve alatt a késői középkor folyamán több remete életmódot folytató szerzetesi közösség is alakult. A legjelentősebb közülük a spanyolországi rend volt (Ordo Sancti Hieronymi, OSH), amelyet kasztíliai remeték hoztak létre a 14. század közepén. 1373-ban XI. Gergelytől kapott pápai jóváhagyást Szt. Ágoston regulájának követésére. Tagjai szigorú életmódot folytattak, eszményük pedig Szt. Jeromos betlehemi közössége volt. A rend első központja a lupianai Szent Bertalan kolostor lett, majd a spanyol királyok és arisztokraták támogatásával körülbelül 70 kolostort alapítottak Kasztília, Aragónia és Portugália területén. A II. Fülöp által 1563-tól fölépített San Lorenzo de El Escorial nemcsak a rend, hanem az egész spanyol királyság legnagyobb kolostora volt.

A montebellói hieronimiták számára V. Piusz pápa 1568-ban engedélyezte a koldulórendek kiváltságait, és azt, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyenek Szent Ágoston regulájára. Ettől kezdve szervezetük és életmódjuk egyre inkább a többi koldulórendéhez hasonlított. A 16. század végén a kongregációhoz két provinciában (Ancona, Treviso) több mint negyven kolostor tartozott. 1629-ben a generális káptalan új konstitúciókat fogadott el, amelyet 1644-ben véglegesítettek. Amikor X. Ince pápa (1644–1655) megkezdte a szerzetesrendek reformját, a hieronimitákat megszűnésre ítélte, és 1650-ben megtiltotta novíciusok felvételét, illetve újabb fogadalmak letételét. Ezt az intézkedést azonban VII. Sándor pápa 1659-ben visszavonta.

A rend közép-európai ága a 17. század végén jött létre, néhány tiroli remetének köszönhetően. A bajorországi származású Wolfgang Holzer (1651–1721) 1669-ben csatlakozott a Bozen (Bolzano) melletti Dreikirchen nevű hegyen élő remetékhez, majd hamarosan átköltözött a Forst (Forst bei Algund / Lagundo) fölötti Josefsbergre, ahol pár hónappal korábban Andreas Ploner (1648–1716) kezdett remeteséget építeni. Hamarosan mindketten fölvételt nyertek a trienti kármeliták harmadrendjébe (Onuphrius a S. Wolfgango, illetve Antonius a S. Andrea néven). Közösségük hamarosan újabb tagokkal gyarapodott, akik között laikusok és papok egyaránt voltak, sőt a két alapítónak is sikerült pappá szenteltetnie magát. A josefsbergi remeték híre eljutott Mária Antónia főhercegnőhöz, II. Miksa Emmánuel bajor herceg fiatal feleségéhez (I. Lipót császár lányához), aki 1686-ban Onuphrius atyát Münchenbe hívta, és találkozásuk után egy új remeteséget alapított számukra a bajorországi Wallersee mellett. Itt a remeték számára nemcsak a magány volt biztosítva, hanem lelkipásztori munkájukra is szükség volt.

A két német remeteség lelki irányítását 1689-ban a sarutlan kármelita rend vállalta, és Honorius ab Assumptione generális rövid szabályzatot adott számukra. A kármelita elöljárók azonban kifogásolták a remeték lelkipásztori tevékenységét, és az ahhoz szükséges tanulmányokat, a helyi ordináriusok pedig a rend felügyeleti jogát vitatták. Ezért 1692-ben a sarutlan kármeliták generális káptalanja úgy döntött, hogy lemond a remeték vezetéséről, akik így bizonytalan helyzetbe kerültek. Hogy helyzetüket rendezzék, 1694 elején Rómába küldték Onuphriust, aki ott fölkereste védőszentjének templomát (San Onofrio), és ott megismerte a hieronimitákat, akikben saját eszményét fedezte föl. Javaslatára a remeték úgy döntöttek, hogy kérik csatlakozásukat a hieronimita rendhez. Kérésüket XII. Ince pápa még abban az évben, a rend generális káptalanja pedig 1695-ben hagyta jóvá. Ezt követően Pietro Paolo Salvator hieronimita generális azonnal egy megbízottat (commissarius generalis) és három másik szerzetest küldött Josefsbergre és a Wallersee-hez, akik 14 remetét öltöztettek be, majd novíciusmesterként képezték őket. A generális 1696-ban külön szabályzatot adott a rend németországi tagjainak, amely nyomtatásban is megjelent (Regulae et Constitutiones Fratrum Eremitarum Ordinis S. Hieronymi Congregationis B. Petri de Pisis per Germaniam existentium, et ipsi Religioni aggretatorum, Monachii, 1697). Ez néhány ponton kiegészítette, illetve szigorította a rend általános szabályzatát, például azzal, hogy a kolostorban valaki óránként legalább kétszer egy kereplővel jelt adjon, hogy annak hallatára mindenki megálljon foglalatosságában, és gondolatait Istenre fordítsa.

A német hieronimiták hamarosan megtelepedtek Alsó-Ausztriában (Schönbach, 1697) és Karintiában (Ortenburg bei Spittal, 1707) is. A schönbachi kolostor 1718-tól a bécsi Kölnerhofban tartott fönn egy tanulmányi házat. A walchensee-i kolostor működése azonban sértette a benediktbeuerni bencések érdekeit, ezért 1727-ben Münchenbe költözött. A rendtartományhoz legnagyobb kiterjedése idején, az 1770-es években öt kolostor (Forst, München, Schönbach, Ortenburg, Szélakna) és négy hospitiumnak nevezett rezidencia (Waisach bei Greifenburg, Innerteuchen [Ariach], Kirnberg an der Mank, Bécs) tartozott.

A rend Habsburg Birodalom területén fekvő kolostorait 1786 és 1788-ban II. József császár záratta be, a müncheni pedig 1807-ben került föloszlatásra. (1933-ban XII. Piusz pápa magát a rendet is megszüntette.)

Lelkiség

A rend tagjai a keresztény remeték hagyományos értékeit követve, közös imádsággal, egyéni elmélkedéssel és vezekléssel arra törekedtek, hogy hogy állandóan Isten jelentétében legyenek. A sivatagi atyák mellett Szt. Jeromos betlehemi remeteközösségét tekintették eszményüknek, így hangsúlyt helyeztek a liturgiára és a Szentírás tanulmányozására is.

Míg az itáliai hieronimiták egyszerű szerzetesi nevet választottak és használták eredeti családnevüket (vagy korábban származási helyüket), a „reformált” német hieronimiták – a sarutlan kármelitákhoz fűződő gyökereik miatt – mindvégig megtartották azt a szokást, hogy kettős szerzetesi nevet választottak, amely egy keresztnévből és egy patrónus vagy hittitok nevéből állt (pl. Philippus a S. Felice).

Tevékenység

A hieronimiták elsősorban szemlélődő életmódot folytattak. Közösen, imával és énekkel engesztelték Istent a világ bűneiért. Ez a tevékenység napjuk legalább felét igénybe vette, mert összesen nyolc órát karimával, zsolozsmával töltöttek, és még további órákat szentelnek az elmélkedésnek, illetve aszketikus gyakorlatoknak. Szombatonként és nagyböjtben minden hétköznap önostorozást végeztek. Állandó volt a hústilalom, és szinte folyamatos a böjt is.

Fennmaradó idejükben részt vettek a lelkipásztori munkában (misézés, prédikálás, gyóntatás, betegek látogatása, katekézis). A rend egyes tagjai magas szinten művelték a teológiát, többen közülük a padovai egyetem tanárai voltak, és az itáliai hieronimiták között neves botanikus is akadt (Cesare Majoli, 1746–1823).

Szervezet

A rendet a generális (rector generalis) irányította, akinek székhelye Montebellóban volt, és a három évente tartott generális káptalanon választották meg. A káptalanok helyszíne az újkorban főként a Padova melletti Ispida (Lispida) és Rimini, a 17. század közepétől pedig egyre gyakrabban a római San Onofrio kolostor volt. A rendek 1440-től két rendtartománya (Ancona, Treviso) volt, amelyek élére a káptalan egy-egy socius generalis-t választott. Később a két tartományfőnököt rector provincialis-nak nevezték, a generális mellé pedig helyettük négy tanácsost (definitor) választottak. A rend németországi tartományának 1695-től kezdve külön helynöke (vicarius generalis) volt, majd 1734-től a nápolyi rendházak is külön őrséget (custodia) alkottak, élén egy tartományfőnöki helynökkel (vicarius provincialis). 1740 után csak hat évente tartottak generális káptalant, a köztes időben pedig, szintén hat évente tartományi káptalant, és ott választották meg a tartományfőnököket (illetve a németországi helynököt). A helyi szerzetesi közösségek élén a perjel (prior) és helyettese (vicarius) állt. A nem teljes jogú házakat elöljáró (superior) vezette, akinek segítője a rangidős szerzetes (senior) volt.

Címer

A rend címere kék mezőben hat kis arany hegy, amelyeken egy arany kereszt emelkedik, négy arany csillaggal.

Viselet

A montebellói remeték sötétbarna kámzsát hordtak skapulárével, ugyanolyan színű durva köpennyel. Télen-nyáron nyitott fapapucsban jártak, majd később sarut kezdtek hordani, de temetések alkalmával továbbra is nyitott fapapucsot húztak, még Lombardiában és az Alpokon túl is. Később a rend tagjai derekukat bőrövvel övezték, mint az ágostonos remeték. Viseletük jellegzetessége a „csuklya csúcsa” (becca caputii) volt, amelynek mások általi viselését a 15. században több pápai bréve is tiltotta (1457, 1474, 1489). Ez föltehetően csuklyájuk hegyes gallérját (mozetta) jelentette, amely hátul az övig tartott. A csuklyát azonban nem tették fejükre, hanem otthon négyszögletes birétumot hordtak. Hidegebb időben vállukra a habitushoz hasonló színű, sötétbarna köpenyt vettek, amely a nyak körül többszörösen behajtott volt.

A német hieronimiták rövid szakállat hordtak, ruhájuk pedig itáliai rendtársaiknál durvább szövetből készült. Csuklyájuk alatt egy magokból fűzött láncot tartottak, azért, hogy ha hibát vétenek, azt fölülre tegyék, és ezzel emlékeztessék magukat arra, hogy a hibát megvallják elöljárójuknak.

bonanni-1-120-montebello-200dpi

Régi montebellói remete / Filippo Buonanni SJ metszete, 1706 (Bonanni I, 121; PKK)

Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot, Hyppolite, Histoire Des Ordres Monastiques Religieux Et Militaires, IV, 1715)

A hieronimita szerzetes régi viseletben / Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot IV, 4; BSB)

bonanni-1-121-hieronimita-200dpi

Hieronimita szerzetes / Filippo Buonanni SJ metszete, 1706 (Bonanni I, 122; PKK)

Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot, Hyppolite, Histoire Des Ordres monastiques religieux et militaires, IV, Paris, 1715)

Hieronimita szerzetes kolostori viseletben / Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot IV, 1; BSB)

Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot, Hyppolite, Histoire Des Ordres monastiques religieux et militaires, IV, Paris, 1715)

Hieronimita szerzetes utcai viseletben / Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot IV, 4; BSB)

Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot, Hyppolite, Histoire Des Ordres monastiques religieux et militaires, IV, Paris, 1715)

Németországi, reformált hieronimita szerzetes / Claude Duflos metszete, 1715 (Helyot IV, 13; BSB)

Társulatok

A rendnek nem volt saját alapítású vallásos társulata, és legtöbb helyen nem is vezettek ilyet. Az ausztriai Schönbachban azonban 1698-ban a passaui püspök engedélyével Szent József Társulatot hoztak létre, amelybe a császári család tagjai is beiratkoztak.

Szentek

  • Pisai Boldog Péter (Pietro Gambacorta, 1355–1435), bold. 1693
  • Forcai és Palenai Boldog Miklós (Nicola da Forca Palena, 1349–1449)
  • Marco de Marconi (1480–1510), bold. 1906.

osh-beweb-1479896264305_2x

Hieronimita szentek és boldogok (Marco Marconio da Mantova, Filippo da Sant’Agata, Paolo Quirino, Pietro dalla Catalogna, Bartolomeo da Cesena) / Pietro Ricchi festménye, 1640 körül (Riva del Garda, Chiesa dell’Inviolata; BEWeb)

osh-beweb-1479895943020_2x

Hieronimita szentek és boldogok (Eusebio da Cremona, Nicola de Forca-Palena, Cipriano Mosconio, Benedetto Siciliano, Pietro Gambacorta da Pisa, Pietro Hispanico) / Pietro Ricchi festménye, 1640 körül (Riva del Garda, Chiesa dell’Inviolata; BEWeb)

Magyarországon

A rendet Magyarországon Joseph Andre Wenzel von Sternbach báró (†1734), a felső-magyarországi bányavárosok főkamaragrófja telepítette le, aki 1726 júliusában a hieronimiták németországi tartományi vikáriusától, a karintiai Ortenburgban tartózkodó Aloysius a SS. Nomine Jesu atyától három szerzetest kért a selmecbányai német bányászok lelkipásztori gondozása céljából. A három szerzetes 1727-ben érkezett Selmecbányára, ahol patrónusuk szívélyesen fogadta őket, és a bányakamara székházában (Kammerhof) adott nekik szállást. A városi tanács rendelkezésükre bocsátotta a város felső kapuján belül található Havi Boldogasszony templomot, de ezt a helyi jezsuiták tiltakozására hamarosan visszavette. 1733-ban a német bányászok újabb alapítványt tettek a hieronimiták számára, de ezt a bécsi Udvari Kamara csak azzal a kikötéssel hagyta jóvá, hogy a rend kolostora ne Selmecbányán, hanem a szomszédos Szélaknán (Windschacht) épüljön meg, amelyet többségében katolikus német bányászok laktak. Így 1734-ben elhagyták a Kammerhofot, és Szélaknára költöztek, ahol a Szt. József kápolnát bízták rájuk. Saját templomuk és kolostoruk 1736 és 1771 között épült föl, a konventi rangot 1753-ban érte el. (Szélakna egybeépült a szomszédos Siegelsberg-gel, és mivel a hieronimita kolostor a két település határán állt, a források mindkét néven említik.)

A jezsuita rend feloszlatása után, 1774-től a hieronimiták részt vállaltak a szélaknai plébánia lelkipásztori munkájában is. (Korábban a plébániát a jezsuiták vezették.) Ezért a királynőtől és a plébánostól fizetést kaptak.

A Szélaknán működő hieronimiták többsége külföldi volt (karintiai, cseh, bajor, itáliai származású), csak kisebb részüket tették ki magyarországi születésűek, akik szinte mind Hont vármegyéből, tehát a kolostor közvetlen vonzáskörzetéből származtak.

A kolostor megszűnését II. József feloszlató rendelete okozta. Az 1780-as években a szélaknai hieronymiták is egyre erősödő nyomás alatt álltak. 1781-ben elszakították őket rendfőnöküktől, majd 1786-ben egy királyi rendelet teljesen és véglegesen megszüntette a kolostort, amelyet 1786 júliusában hagytak el a szerzetesek.

Kolostorok

Selmecbánya (1727–1734), Windschacht/Szélakna (Siegelsberg/Perg/Hegybánya/Piarg/Štiavnické Bane, 1734–1786)

Stúdium

A rendnek külön tanulmányi háza volt Bécsben, azonban a szélaknai kolostorban is éltek teológiatanárok (magister clericorum, lector clericorum theologiae studentium), illetve teológiát tanuló növendékek.

Jeles szerzetesek

  • Francesco Coccalini (†1661), generális (1647–1650), Trau püspöke (1654–1661)
  • Leopoldus a S. Theresia selmecbányai, majd szélaknai elöljáró (1734/1739)
  • Pöck Johann / Philippus a S. Felice, szélaknai perjel, vikárius (1767)

Névtár

  • Sajanello, Joannes Bapt. OSH, Historica monumenta Ordinis S. Hieronymi Congregationis B. Petri de Pisis, Venetiis, 1728; 2. ed.: I-III, Venetiis, 1758–1762. – Generálisok. provinciálisok, perjelek archontológiái.

Irodalom

  • Bonanni I, n° 121-122. Hélyot IV, 1–21 (Chap. 1–2). Holstenius–Brockie VI, 88-128. Karcsú II, 249-253. Heimbucher I, 594-596. Balanyi 183-184. LthK V, 325-326 (O. Engels). DIP IV, 1100-1105. MKLex IV, 827 („Közös Élet Testvérei”[!], Mészáros István). Puskely I, 458. MaMűL —. Buben —. OKZR —.
  • Bonnacioli, Petrus OSH, Pisana Eremus siva vita et gesta Eremitarum D. Hieronymi, qui in Religione B. Petri de Pisis cum sanctitatis fama ad hec usque tempora floruerunt, Venetiis, 1692. [DDB]
  • [Sajanello, Joannes Bapt. OSH,], Bullarium Ordinis S. Hieronymi Congregationis B. Petri de Pisis, Venetiis, 1736. [DDB]
  • Sajanello, Joannes Bapt. OSH, Historica monumenta Ordinis S. Hieronymi Congregationis B. Petri de Pisis, Venetiis, 1728 [DDB]; 2. ed.: I-III, Venetiis, 1758–1762. [DDB: I, II, III]
  • Gobati, Joannes Bapt. OSH, Bullarii Ordinis S. Hieronymi Congregationis B. Petri De Pisis tomus I-II, Patavii, 1775. [DDB: I, II]
  • Siptár Dániel, Egy (idegen) szerzetesi közösség élete a 18. századi Magyarországon: hieronymiták Szélaknán, in Kút 7 (2008):1, 63-82.

Hivatkozások

Koltai András–Siptár Dániel

Hivatkozás erre az írásra: Koltai András, Hieronimita rend Pisai Boldog Péter Kongregációja, in Szerzetesség a koraújkori Magyarországon: Összehasonlító rendtörténeti blog, 2016.11.23, URL: https://szerzetes.hypotheses.org/koldulorendek/hieronimita.