Szervita rend Szerviták

Ordo [Fratrum] Servorum Beatae Mariae Virginis, Servi Mariae, Servitae (OSM, OServ) – Boldogságos Szűz Mária Szolgáinak Rendje, szerviták – Orden der Diener Mariae, Serviten, Mariendiener, Marienknechte, Ave-Maria-Brüder – Ordine dei servi di Maria, serviti

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

A hagyomány szerint 1233-ban hét firenzei előkelő, jámbor férfinak közös látomásban megjelent Szűz Mária, és azt tanácsolta nekik, hogy kezdjenek bűnbánó életet. Eleinte a város kapuin kívül, a Camarzia külvárosban imádkoztak és vezekeltek, majd 1240-ben Ardingo püspöktől engedélyt kaptak, hogy a Senario-hegye (Monte Senario) költözzenek, és ott remeteségükben csak Istennek és Szűz Máriának szolgáljanak. Közösségük vezetését a legidősebbre, Szt. Bonfiliusra bízták. Hivatalos jóváhagyást 1249-ben kaptak először Ranniero Capocci bíborostól, Toszkána pápai legátusától. Ismertségükhöz hozzájárult, hogy 1250-ben a bíboros úgy rendelkezett, hogy II. Frigyes császár hívei úgy kerülhetnek ki a kiközösítés alól, ha felöltik a szerviták ruháját. Mivel életmódjukhoz a koldulás is hozzátartozott, a püspök engedélyével hamarosan kunyhót építettek Firenze Cafaggio nevű külvárosában. Ebből nőtt ki később a rend főkolostora és a hozzá tartozó bazilika (Basilica della Santissima Annunziata). 1257-től a generális perjel is ide költözött. Később megtelepedtek Sienában, Pistoiában, Arezzóban is. Szent Ágoston reguláját követték, amelyet saját konstitúcióik egészítettek ki.

Amikor 1256-ban IV. Sándor pápa egyesítette az ágostonos regulát követő remetéket, a szerviták öt kolostora ebből kimaradt. 1276-ban V. Ince pápa – az 1274. évi Lyoni Zsinat újabb szerzetesrendeket tiltó rendelkezéséhez igazodva – megszűntnek nyilvánította a szervita rendet, de Benizzi Szt. Fülöp generálisnak (1267–1285) sikerült elérnie XXI. János pápánál a határozat visszavonását. Ő foglalta írásba a rend konstitúcióit (Constitutiones antiquae, 1280 körül), és „apostoli prédikátorként” tett missziós körútjai sokfelé ismertté tették a szervitákat.

A végleges pápai jóváhagyást a rend 1304-ben a domonkos rendi XI. Benedek pápától kapta. Addigra 27 itáliai kolostoruk (köztük a római San Marcello al Corso) mellett már Németország öt városában is megtelepedtek (Amendorf, Hasselfelden, Himmelgarten, Bernburg, Halberstadt). Terjeszkedésük a 14. és 15. században is folytatódott. A Német-Római Birodalom területén a középkor végén 18 kolostoruk volt, elsősorban a Rajna-vidéken és a szász-türingiai területeken, valamint 1360-től Prágában. Franciaországban viszont egy másik, hasonló nevű remeteközösség (Servi Beatae Mariae Virginis) működött, amely 1258-ban Párizsban is kapott kolostort Szent Lajos királytól. Az itáliai szervitáktól eltérően fehér ruhájuk volt. Bár a 13. század végén beolvadtak a vilhelmita remeték rendjébe, párizsi kolostoruk utcája máig megőrizte nevüket (rue des Blancs-Manteaux).

A többi koldulórendhez hasonlóan a szervitáknál is létrejöttek különféle reformmozgalmak, amelyek azonban sohasem vezettek a rend szétszakadásához, mert általában maguktól a generális perjelektől indultak. Az is a generális káptalan kívánságára történt, hogy 1404-től Sienai Antal vezetésével ismét benépesítették és helyreállították a Monte Senario-i remeteséget, amelyet a korábbi évtizedekben elhanyagoltak. Az ottani remeték a régi konstitúciókat (Constitutiones antiquae) pontosan betartva, a többiekénél szigorúbb böjtben éltek. 1430-ban Niccolò da Perugia generális (1427–1461) Bresciában is létrehozott egy „szigorú obszervanciában” élő kolostort, majd elérte, hogy 1440-ben IV. Jenő pápai bullával ismerje el ezt a renden belüli intézményt (Congregazione dell’Osservanza), amelynek vikáriusa egyedül a generális perjeltől függött. A pápa 1441-ben a rend firenzei főkolostorát és 1442-ben a Monte Senariót is az obszerváns kongregációhoz csatolta, ez azonban súlyos belső feszültségekhez vezetett. Ezért a firenzeiek már 1447-ben, rögtön a pápa halála után, a Monte Senario-iak pedig 1473-ben visszaszerezték autonómiájukat. Rajtuk kívül az obszerváns kongregációhoz 1506-ban 50, többségében észak-itáliai konvent és egy római templom (S. Nicola in Arcione, 1461–1478; S. Maria in Via (1513–) tartozott, de csatlakozott hozzá három németországi kolostor (Halle, Himmelgarten, Germersheim) is. A trienti zsinat utáni egyházi megújulás során azonban a reformmozgalom már kevésbé erősítette a rendet, inkább megosztásra adott alkalmat, ezért V. Pius pápa 1570-ben megszüntette. Kolostorainak jelentős része továbbra is két önálló provinciát alkotott (Mantua, Velence).

A 16. század végén újabb reformmozgalom indult. Lelio M. Baglioni generális perjel megbízásából 1594-től Bernardino Ricciolini (1560–1623) ismét megszervezte a remeteéletet a Monte Senarión. A remeték életét szigorított aszketizmus és böjt jellemezte. A kamalduliak módjára szakállat növesztettek, és szandálban jártak (ezért sarutlanoknak is nevezték őket). 1601-ben pápai engedélyt kaptak novíciusok fölvételére, majd 1612-ben V. Pál pápa jóváhagyta saját konstitúcióikat (Costituzioni de’ romiti del sacro eremo di Santa Maria de’ Servi di Monte Senario). Ricciolini 1617-ben újabb remetekolostort alapított Montevirginio-ban (Bracciano mellett). A reformmozgalom azonban nem terjedt el széles körben. A 18. század közepén csak négy remeteség és 67 szerzetes tarozott hozzá. Ezért miután Habsburg-Lotharingiai Lipót, Toszkána nagyhercege (a későbbi II. Lipót császár) 1777-ben feloszlatta a Monte Senario-i remeteséget, 1778-ban VI. Pius pápa megszüntette a szervita remeték különállását.

Eközben a Német-Római Birodalom területén a reformáció hatására 1554-re minden szervita kolostor megszűnt. A rend ottani újjáéledése a tiroli II. Ferdinánd főherceg özvegyének, Gonzaga Anna Katalinnak (1566–1621) volt köszönhető, aki 1607-ben Innsbruckban női kettős kolostort alapított a „Szent Szűz szolgálóinak” (Dienerinnen unserer Herrin Jungfrau), ahol egy klauzúrás, szemlélődő, és egy szabadabb, fogadalmak nélküli közösség (Regelhaus) élt együtt. Utóbbiba 1612-ben egyik lányával együtt maga is belépett (Anna Julianna néven). A főhercegné még a kolostor építése közben, 1611-ben Innsbruckban találkozott Pietro M. Felini szervitával, és nagyon magragadta saját közössége és a szerviták azonos névválasztása, lelkisége. Az innsbrucki Regelhaus közössége hamarosan csatlakozott a szervita harmadrendhez. Lelki gondozásukra a főhercegné 1613-ban szervita férfikolostort alapított, amelynek elöljárója addigi gyóntatója, Nicolo Barchi kapucinus lett, aki pápai engedéllyel átlépett a szervita rendbe (Joseph Maria néven). Az első szerviták Mantovából érkeztek, de a főhercegnő kívánságára a kolostorban még abban az évben a Monte Senario-i remeték reformált szabályait és ruháját vezették be. Ezért 1615-ben a mantovaiak visszatértek hazájukba, és helyükre a Monte Senario-ról érkezett négy másik szervita. Az első reformált tiroli novíciusok 1616-ban öltöztek be. Ezzel létrejött a rend külön ága, a „német obszervancia”, amelynek élére 1624-ben vikáriusként Arcangelo M. Beniveni került. 1627-ben elkészítették saját szabályzatukat (Statuta et regulationes), majd 1668-ban IX. Kelemen pápa „Ex commisi nobis coelitus” kezdetű bullája is megerősítette őket.

A tiroli reformált szerviták következő évtizedek során tucatnyi kolostort alapítottak a Habsburg Birodalom tartományaiban (és kettőt a Kölni Választófejedelemségben). 1627-ben megtelepedtek Prágában, de nem a régi, romos kolostorukban (St. Maria auf dem Rasen / Panny Marie na Slupi), hanem a császártól kapott óvárosi Szt. Mihály templom mellett. (Ugyanekkor az itáliai szerviták is kolostort kezdtek építeni a város melletti Fehér-hegyen, de 1630-tól azt is a tiroliak vették át, majd pedig – mivel a harmincéves háború során nem bizonyult biztonságosnak, és a vízellátás sem volt megfelelő – 1673-ban eladták.) 1639-től Bécs Roßau elővárosában is templomot és kolostort építettek. Sok kolostoruk kapcsolódott Mária kegyhelyekhez vagy más zarándokhelyekhez (Maria Waldrast, 1624; Maria Luggau, 1635; Kreuzberg, Bonn, 1637; Maria Langegg, 1644; Lorettó, 1649; Schönbühel, 1666; Mariahilfberg in Gutenstein, 1672; Jaromeritz/Jaromerice, 1675; Maria Jeutendorf, 1693), mások helyi birtokosok szándékéból jött létre, kisebb településeken.

A reformált vikariátus kolostorai 1633-tól egy rendtartományt alkottak (Provincia Germaniae), amely 1714-ben egy osztrák-tiroli és egy cseh provinciára vált szét, majd az elsőből 1756-ban ismét két provincia keletkezett: a tiroli (7 konventtel) és az osztrák-magyar (11 konventtel).

A 18. század végétől kezdődő állami szekularizáció a szervitákat is megtizedelte. A Velencei Köztársaság területén 1772-ben, Firenzében 1777-ben oszlatták föl a rend kolostorait. II. József császár 1783 és 1788 közötti intézkedései nyomán a hét csehországi kolostorból csak kettő maradt meg (Gratzen / Nové Hrady, Grulich / Králíky), és 1802-ben a cseh provinciához tartozó két kölni kolostort is föloszlatták. Viszont a birodalom többi részében a józsefi szekularizáció során csupán két tiroli (Maria Waldrast, Maria Weißenstein) és három magyarországi kegyhely (Lorettó, Stotzing, Vát) kolostorai szűntek meg. Máshol a szerviták továbbra is lelkipásztorkodással foglalkozhattak, sőt több templomuk ekkor kapott plébániai rangot. (Ennek köszönhetően a rend a két megszüntetett tiroli kolostort már a 19. század első felében visszavásárolta.)

Lelkiség

A szervita szerzetesek célja önmaguk és minden ember megszentelése, Szűz Mária tisztelete révén, amely elsősorban a Fájdalmas Anya tiszteletére összpontosult. A kultusz nyomait a keresztes háborúk Szentföld-élményében és az annak nyomán keletkező passió-misztikában kereshetjük. A rend tagjai naponta imádkozták a Hétfájdalmú Szűz Mária olvasóját, amelyben minden titokhoz (Mária Simeon szavait hallja; Egyiptomba menekül; elveszti a gyermek Jézust a jeruzsálemi templomban; a keresztvivő Jézussal találkozik; a keresztfa alatt áll; a halott Jézus testét ölébe fektetik; Jézus temetése) egy Miatyánkot és hét Üdvözlégyet mondtak. Ehhez az imádságformához a pápák a 18. században búcsúkiváltságokat is engedélyeztek.

Az Üdvözlégy Mária (Ave Maria) imádság ezen kívül is végigkísérte a szerviták napjait. Beillesztették az imaórák és olvasmányok elejére és végére, valamint a szentmisébe, a lépcsőima elé. Prédikációjukat az „Ave Maria” szavakkal kezdték és fejezték be, ezért „Ave Maria testvéreknek” is nevezték őket. A Monte Senarió-i remeték napi munkájuk kezdetén Szűz Mária kis officiumát imádkozták. Az is szokássá vált, hogy minden szervita egyik szerzetesi nevéül Mária nevét vette föl.

Tevékenység

Más koldulórendekhez hasonlóan a szerviták is a lelkipásztori szolgálatban találták meg fő tevékenységüket, és a prédikálás, hitoktatás, gyóntatás, társulatok szervezése révén terjesztették Szűz Mária tiszteletét. Szívesen vállalták Mária-kegyhelyek gondozását (Monte Berico/Vicenza, Udine, Maria Waldrast, Maria Langegg, Lorettó/Lajta). Tehetségesebb tagjaik a teológia és filozófia mellett matematikával, történetírással, numizmatikával és irodalommal foglalkoztak, a német obszervanciához tartozó rendtagok azonban alázatból soha nem szereztek egyetemi címeket. A laikus testvérek között kiváló zenészek, festők és szobrászok is akadtak. 1572-től fogva szerviták voltak a pápai udvar (famiglia pontificia) hivatalos gyóntatói.

Szervezet

A remeték szokása szerint a közösségek elöljáróit perjelnek (prior) nevezték. A rend élén a generális (prior generalis) állt, aki 1257-től a firenzei Santissima Annunziata kolostorban székelt, a tartományok élén pedig a provinciális (prior provincialis). Mindkettőjük tanácsadó testületét definitóriumnak hívták. A tartományi definitóriumnak a definitorokon kívül tagja volt a provinciális társa (socius) és a definitor generalis is. Utóbbiak alkották a provinciálissal együtt a generális káptalant, amely a generálist választotta.

Címer

A rend címerét kék mezőben egy kalligrafikus, aranyszínű M betű alkotja, amelynek középső szárába szintén aranyszínű S betű csavarodik. Az M betű tetején nyitott ötágú, aranyszínű leveles korona, melyből hét természetes színű liliom nő ki. A színek eltérőek is lehetnek: a címermező fehér vagy vörös, a betűk és a korona pedig ezüst vagy bíbor. A címer elemei közül a betűk a rend nevére (Servi Mariae = Szűz Mária szolgái) utalnak, a liliomok pedig a hét rendalapítóra, illetve Szűz Mária hét fájdalmára utalnak. A rend alapítási legendája szerint is a szerviták kérelmét kivizsgáló Veronai Péter bíboros látomásában hét liliomot látott, amelyeket az angyalok leszakítottak, és Szűz Máriának adtak.

Viselet

A szerviták – a Fájdalmas Szűzanya gyászára utalva – fekete kámzsát, rajta fekete skapulárét és csuklyát hordtak, bőrövvel és térd alá érő fekete köpennyel. A rendi hagyomány szerint a hét alapító atyának maga Szűz Mária jelent meg a Monte Senarión eltöltött első nagypéntekük estéjén, és ő nyújtotta át nekik a fekete habitust, arra kérve őket, hogy ezt viselvén mindig emlékezzenek anyai fájdalmára, amelyet Jézus kereszthalálának napján érzett. A Monte Senario-i remeték és a német obszervanciához tartozók habitusa némileg eltért a többi szervitától. Skapuláréjuk rövidebb és keskenyebb, csuklyájuk hegyesebb volt, és eleinte szandálban, harisnya nélkül jártak.

Társulatok

A szerviták világi (harmadik) rendjének első közössége Perugiában alakult 1255-ben, de csak 1424-ben kapott pápai jóváhagyást V. Mártontól. A harmadrend tagjai ruhájuk alatt kis fekete skapulárét hordtak, és naponta imádkozták Szűz Mária kis officiumát vagy a Hétfájdalmú Szűz olvasóját. Egy firenzei harmadrendi közösségből nőtt ki Falconieri Szt. Julianna (1270–1341) vezetésével 1306-tól a reguláris női harmadrend, amelyik a betegek és szegények szolgálatával foglalkozott. Magyarországon a koraújkorig sehol nem jöttek létre szervita harmadrendi közösségek. Helyettük a Fájdalmas Szűz Mária tiszteletére alapítottak vallásos társulatokat (Sodalitas Beatae Virginis Dolorosae, Bruderschafft der Sieben Schmerzen Mariae unter dem schwarzen Skapulier), amelyek tagjai szintén megkapták a fekete skapulárét.

Szentek

• a hét szent rendalapító: Monaldi Szt. Bonfilius (Bonifiglio, 1198–1262), Manetti Szt. Bonajuncta (Bonagiunta, 1206–1257), Amidei Szt. Amideus (Amadeo, 1204–1266), Dell’Antella Szt. Manettus (Manetto, 1203–1268), Uguccioni Szt. Hugó (Uguccione, 1205–1282), Sostegni Szt. Sosteneus (Sostegno, 1204–1282), Falconieri Szt. Elek (Alessio, †1310), bold. 1725, szt. 1888
• Benizzi Szt. Fülöp (Filippo Benizi, Benitius, 1233–1285), bold. 1516, sz. 1671
• Forli Szt. Peregrinus (Pellegrino Laziosi/Latiosi da Forli, c1265–1345), b. 1609, szt. 1726

Magyarországon

Rendtörténet

Johann Rudolf von Stotzingen, a Sopron megyei szarvkői uradalom birtokosa 1644-ben az itáliai Lorettóban járt, majd ottani élményei hatására, hazatérve, lorettói kápolnát emelt a Lajta mellett, a nagyapja által alapított Stotzing (később Lajtaszék) falu közelében, egy Keresztelő Szent Jánosnak épített kápolna helyén. A falu és a kápolna ellátását a német obszerváns szervitákra bízta, akik még abban az évben megtelepedtek Stotzingban, majd pedig az onnét két és fél kilométerre fekvő lorettói kápolna mellett is épült számukra egy ház. Miután a szarvkői (és három másik nyugat-magyarországi) uradalmat az 1647. évi magyar országgyűlés Alsó-Ausztriától ismét Magyarországhoz csatolta, még abban az évben Nádasdy Ferenc szerezte meg, aki a kegyhelyet és a szervitákat elődjénél is bőkezűbben támogatta. 1651 és 1659 között a lorettói kápolna mellé pompás barokk templomot és kolostort épített, és 1656-ben új alapítványt tett a szerviták számára. Végrendeletében könyvtárát is a lorettói kolostornak szánta. Nádasdyt azonban 1671-ben felségárulás és összeesküvés vádjával kivégezték, majd 1683-ban a törökök pusztították el a kegyhelyet. Újjáépítését elsősorban Esterházy Pál nádor támogatta, aki 1691-ben az uradalmat is megvásárolta.

Magyarország középső részének az oszmán uralom alóli fölszabadulása után, 1687-ben a szervita rend két nagyobb városban, Pesten és Egerben is megtelepedett. Mindkét városban egy-egy török mecsetet kaptak meg Széchényi György esztergomi érsek támogatásával. Pesten eleinte a Váci kapu melletti mecset mellett rendezkedtek be, majd 1717 és 1732 között az Invalidus-ház szomszédságában építették föl kolostorukat és templomukat. Egerben a káptalani városrészben álló egyik mecsetet alakították át templomukká. A Hétfájdalmú Szűz ott elhelyezett kegyszobra hamarosan látogatott búcsújáróhellyé tette.

Esterházy Pál 1695-ben a fraknói vár alatt épített kolostort a szerviták számára a falu régi, középkori eredetű plébániatemploma mellett, később pedig Nádasdy Tamás végrendeletileg tett alapítványából 1734-ben, a Vas megyei Vát mellett is létesült egy kolostor. Mindkettőben elsősorban zarándokok lelki gondozását végezték, akik Fraknón a templom melletti Szent Lépcsőhöz és a vár fölötti Rozália-kápolnához, Váton pedig a falu határában fekvő szentkúthoz érkeztek.

A szervita rendet a magyar országgyűlés az 1723. évi 96. törvénycikkben honosnak nyilvánította. Önálló magyarországi rendtartomány azonban a koraújkorban nem jött létre. A magyarországi kolostorok eleinte a német, majd 1714-től a tiroli-osztrák, 1756-tól pedig az osztrák-magyar provinciához tartoztak. II. József csupán a stotzingi, lorettói és váti kolostorokat számolta föl 1787-ben és 1788-ban. Egerben és Pesten, ahol a szerviták komoly lelkipásztori munkát végeztek, és Fraknón, ahol plébániával rendelkeztek, továbbra is megmaradhattak.

Kolostorok

Stotzing/Lajtaszék (1644–1787), Lorettó (1645–1787), Pest (1687–1950), Eger (1687–1950), Fraknó (1695–1981), Vát (1750–1788)

Stúdium

A szerviták tiroli-osztrák majd osztrák-magyar rendtartományának filozófiai és teológiai stúdiumai többnyire Magyarországon kívül működtek. Csupán Lorettóban folyt 1734-től filozófiai és moráletológiai képzés, amely 1760-tól teljes teológiai kurzussá bővült, nyilvános disputációkkal.

Jeles szerzetesek

• Esterházy Pál / M. Ádám (1680–1720), Esterházy Pál nádor fia
• Hazael M. Hugó (em. 1757–1778) egri püspöki majd esztergomi érseki geometra
• Szaicz (Szeitz) Antal / M. Leó („Máriafi István”, 1746–1792), hitszónok, közíró

Névtár

—

Irodalom

• Bonanni I, n° 69. Hélyot III, 296–314 (Chap. 39–40). Holstenius–Brockie —. Karcsú II, 176-184. Heimbucher I, 576-588. Balanyi 174-176. LthK IX, 694-695 (A. M. Rossi). DIP VIII, 1398-1423. Puskely, 1216-1222. MKLex XIII, 233-234 (Diós István). MaMűL, XI, 172-176 (Medgyesy S. Norbert). Buben III/2, 257-293. OKZR I, 161-172 (Karl Suso Frank OFM).
• Giani, Arcangelo, Annalium Sacri Ordinis Fratrum Servorvm B. Mariae Virginis a suae institutionis exordio centuriae quatuor, Pars I-II, Florentiae, 1618–1622. – 2. ed. cum cum additionibus et castigationibus variis, Aloysius Mariae Garbu, Vol. I-III, Lucae, 1719–1725. [DDB]
• Romer, Augustinus Maria OSM, Servitus Mariana auspiciis Austriacis in Germania, Hungaria et Boemia Regnis reparata, seu historia Ordinis Servorum B. Maria Virginis, Viennae, 1667. [ÖNB]
• Alessio Rossi, Manuale di storia dell’Ordine dei Servi di Maria (1233–1954), Roma, 1956.
• Mooney, Christopher M., The Servite Germanic Observance (1611-1668), Roma, 1976 (Scrinium historiale, VII).
• Foster, Luke M., Theology and theologians in the Servite Germanic Observance, 1636–1783, Roma 1978 (Scrinium historiale, XII).
• Pötscher, Augustin, Geschichte des Servitenordens, Salzburg, 2001.
• Wolff, Gottfried M. OSM– Mooney, Chris, Serviten: 400 Jahre in Österreich, Innsbruck, 2011.
• Čapská, Veronika: Představy společenství a strategie sebeprezentace: Rád servitů v habsburské monarchii (1613-1780) [Képzelt közösség és a reprezentáció stratégiái: A szervita rend a Habsburg Monarchiában], Praha, 2011.
• László, Stefan, Loretto im Burgenland: Beiträge zur Geschichte des Wallfahrtortes und des Servitenkonventes, Loretto, 1994.
• Fekete József, A szervita rend magyarországi története 1867-től 1950-ig, Budapest, 2009 [doktori (PhD) disszertáció]

Hivatkozások

• http://lexikon.katolikus.hu/S/szerviták.html
• http://mamul.btk.mta.hu/MAMUL_SZERK/mamul_view.php?editid1=1479
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Szervita_rend
• http://servidimaria.net
• http://www.serviten.at

Koltai András