Kamalduli rend montecoronai kongregációja kamalduliak

Congregatio Eremitarum Camaldulensium Montis Coronae (ECMC) – Congregazione degli Eremiti Camaldolesi di Monte Corona, eremiti camaldolesi, eremiti coronesi, montecoronese, – Kamaldulenser-Eremiten von Kronenberg – Kamalduli Remeték Montecoronai Kongregációja, kamalduliak

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

A ravennai hercegi családból származó Szt. Romuald (952–1027) fordulatos élete során sok monostorban megfordult, és Itália számos vidékén remetéskedett, tanítványai pedig még több helyre eljutottak. Halála előtt öt évvel, 1022-ben a toszkániai hegyek között fekvő Camaldoli (Campo Maldolo, Campus Amabilis) nevű mezőn egy látomásban a mennyekbe vezető lépcsőt látott, amelyen fehér ruhás szerzetesek jártak fel s alá. Ezért ott tanítványaival együtt öt remetecellát és egy templomot (San Salvatore Trasfigurato) építettek, amelyet Teodaldo (Tedaldo) arezzói püspök 1027-ben fölszentelt, és a remetéknek adott. Néhány év múlva a remeteségtől három kilométerrel távolabb (Fontebuono) fölépült egy vendégház (hospitium, foresteria), hogy védje a remeték elzárt életét. Itt Rodolfo perjel (1074–1089) monostort építtetett, amely lehetővé tette, hogy a közösségbe olyanok is belépjenek, akik a monasztikus életet akarnak élni, Szent Benedek regulája alapján.

A kamalduliak életmódja hamarosan egész Észak-Itáliában elterjedt, részben más monostorok, remeteségek csatlakozásával, részben pedig kifejezetten számukra alapított újabb közösségekkel. 1072-ben II. Sándor pápa a camaldoli remeteség és monostor mellett másik hét, hozzá tartozó közösséget (coenobium) ist oltalmába vett, majd II. Paschalis pápa 1113-ban elrendelte, hogy az addigra már 30 monostorból, remeteségből és egyházból álló kongregáció „egy testet” alkosson. Csatlakoztak olyan régi bencés monostorok is, mint a ravennai San Apollinare (1138), az assisi San Silvestro (1153) vagy az Arezzo melletti Sansepolcro (1137/1187). Jelentős kamalduli monostorok épültek Velencében (San Michele di Murano, 1212-től) és Firenzében (Santa Mari degli Angeli, 1345-től). Kezdetben a remeték és a coenobiták élete alig különbözött. Egyformán böjtöltek, imádkoztak, és mindnyájan a camaldoli remeteség perjelének (prior Camaldulensis heremi) voltak alárendelve. Idővel azonban a nagy monostorok létszáma és befolyása egyre nőtt. Az 1273. évi káptalanon úgy döntöttek, hogy ne a camaldoli perjel legyen kongregáció elöljárója (superior generalis), a remeteségekbe pedig csak olyan szerzetes léphessen, aki legalább három évet egy monostorban töltött.

A monasztikus közösségek függetlenedni próbáltak a remetéktől, így 1446-tól muranói Szent Mihály apátság (San Michele in Isola) és nyolc másik monostor elhatározta, hogy a kongregáció többi tagjától eltérően három évente választ apátot, majd 1476-ban külön kongregációt hoztak létre. 1513-ban azonban Pietro Delfino muranói apát szorgalmazására X. Leó pápa elrendelte a két kongregáció reunióját (Congregatio eremi Camaldulensis et S. Michaelis in Murano néven). Az új szabályzat szerint a generálist három évente, fölváltva egyszer a remeték, egíszer a monasztikusok közül választották. 1616-ban azonban a kongregáció ismét szétvált. Attól kezdve Camaldoli a remete kongregáció (Congregatio eremitarum Etruriae), a muranói San Michele apátság pedig egy monasztikus kongregáció (Congregatio Coenobitica S. Michele in Murano) központja lett. Utóbbihoz tartozott a római Coelius domb lábánál fekvő Szt. Gergely apátság (San Gregorio al Celio) is, amelyet a kamalduliak 1573-ban kaptak meg.

A kamalduliak szoros kapcsolatban álltak az umbriai Fonte Avellana remetességgel és az ahhoz tartozó kongregációval. Fonte Avellanát szintén Szt. Romuáld alapította, még a 10. század végén, de hírnevét Damjáni Szt. Péternek köszönhette, aki 1043 és 1072 között állt perjelként a remeteség élén (leszámítva az 1057 és 1066 között Rómában, bíborosként eltöltött éveket). Rendkívül szigorú életmódot vezetett be, állandó imával, vezekléssel, böjtöléssel, kevés élelemmel, és fizikai munkával. Ő írta meg Szent Romuáld életrajzát, amelyben saját szerzetesi eszményeit fogalmazta meg, és az általa írott regulára (Regula heremitarum, 1057 körül) támaszkodott a kamalduliak szabályzata is. Fonte Avellana életmódja szerint Damjáni Szt. Péter is alapított vagy átszervezett más remeteségeket, monostorokat. Ezekből létesítette 1076-ban VII. Gergely pápa a Szent Kereszt (avellanita) kongregácót (Congregatio Sanctae Crucis Fonti-avellanae Ordinis S. Benedicti). Az anyaapátság, Fonte Avellana élén azonban 1392-től kommendáns apátok álltak, amely a szerzetesi élet hanyatlásához vezetett. Végül 1569-ben V. Pius pápa elrendelte az akkor 30 monostorból és 8 remeteségből álló avellanita kongregációnak a kamalduli monasztikus kongregációval történő egyesítését.

Eközben, a 16. század elején a kamalduli kongregációból újabb refommozgalom nőtt ki. Giustiniani Bold. Pál (1476–1528), a Camaldoli remeteség elöljárója (maior, 1516–1520), aki a rend belső problémái, a monostorok és a remeteség ellentéteinek közepette nem találta meg azt a magányt, amit ott keresett, pápai engedélyt kapott, hogy elhagyja a remeteséget, és magányosan éljen vagy új remeteséget alapítson. Miután 1520-tól több helyen is remetéskedett Umbriában, a picenumi Grotte di Massaccio nevű remeteségbe költözött (amely a kamalduli rend birtoka volt), és ott a környéken élő, hozzá csatlakozó remeték életét 1522-től kamalduli módon szervezte meg. Nemsokára más remeteségek is csatlakoztak hozzájuk Picenumban és Apulában (Dél-Itália). Szt. Romuáld Társaságának (Societas S. Romualdi, Compagnia degli eremiti riformati di San Romualdo) nevezték magukat. Az új kezdeményezést a kamalduli kongregáció remetéi is támogatták, sőt 1523 végén csatlakozási szerződést kötöttek velük, de ezt a rend 1525. évi nagykáptalanja nem fogadta el, kifogásolva a az új társaság szigorúságát és a helyek alkalmatlanságát. Az új társaság 1524-ben tartotta első káptalanját, ahol elfogadták a Giustiniani által írt konstitúciókat, a társaság elöljárójának (maior) pedig Agostino de Bassanót választották. 1529-ban a Szentszék önálló kongregációvá nyilvánította őket (Congregazione degli Eremiti di San Romualdo dell’Ordine Camaldolese), ezt követően pedig káptalanjuk úgy döntött, hogy egy új helyen, az Umbertide melletti, nekik adományozott San Salvatore apátság fölötti Monte Corona hegyen építik föl a kongregáció központi remeteségét. (Ezt Giustiniani Bold. Pál már nem érte meg, mert 1528-ban egy római útja során elhunyt.) Az első remeték 1532-ben költöztek be, és attól fogva a kongregáció a központ nevét viselte (Congregatio Eremitarum Camaldulensium Montis Coronae).

A montecoronai kongregáció szervezett remeteéletével jelentős támogatókat tudott megnyerni. Ennek következtében a 16. század végén már 14 remeteség tartozott hozzá Itália egész területén, és ezzel méretében jelentősen túlszárnyalta a kamalduli remeték eredeti toszkánai kongregációját, amely mindössze öt remeteségből (és a camaldoli-fontebuonoi monostorból) állt. A montecoronai kongregáció terjeszkedése a 17. században is folytatódott. Giovanni Angelo Frumenti, a római S. Maria Maggiore kanonokja és más kúriai tiztviselők segítségével 1606-tól Róma közelében, Frascati mellett épült számukra remeteség (Sacro Eremo Tuscolano), a kegyes életű Mikołaj Wolski, a lengyel korona nagymarsallja pedig 1604-ben a Krakkó melletti Bielany-ban (Srebrna Góra, Mons Argentinus) telepítette le a kamalduliakat. A rend lengyel ága igen életképesmek bizonyult, és a 17. század során további remeteségek jöttek létre Lengyelországban (Bielany/Żoliborz/Polkowej Górze, Varsó mellett, 1643; Bieniszew, Konin mellett, 1663) és Litvániában (Mons Pacis, Pożajściu/Pažaislis, Kowno/Kaunas mellett, 1664; Wigry, a Wigry tó szigetén, 1667).

A legyel király követeként sokat utazó Wolski marsall közbenjárásának komoly szerepe volt abban, hogy 1628-ban II. Ferdinánd német-római császár is montecoronai kamalduli kolostort alapított Szent József tiszteletére a Bécs melletti Kahlenberg nyugati részén (amelyet addig Schweinsbergnek, azontúl Josefsbergnek hívtak). A kongregáció vezetői ugyanis szükségesnek látták, hogy az Itáliából Lengyelországba vezető hosszú út közepén is legyen egy remeteségük. A Szt. József remeteség központi szerepet játszott a közép-európai kamalduliak életében. 1724-től perjele a rend német- és magyarországi generális vikáriusa volt.

A montecoronai kongregáció közép-európai hálózatának kiépülésével párhuzamosan Piemont és Franciaroszág területén is új kamalduli kongregációk keletkeztek. Ezek kiindulópontja a torinói remeteség volt, amelyet I. Károly Emmánuel savoyai herceg alapított 1602-ben, hogy beváltsa az 1599. évi pestisjárvány idején tett fogadalmát. Az alapítás kezdeményezője Alessandro da Ceva (1538–1612) egykori camaldoli remete, majd a torinói Santa Maria di Pozzo Strada monostor apátja volt, aki a pestisjárvány idején tanúsított bátorságával vonta magára a herceg figyelmét. A torinói remeteség azonban nem csatlakozott egyik kongregációhoz sem, hanem a Ceva által alapított két újabb remeteséggel (Lanzo, Belmonte) együtt önálló piemonti kongregációt hozott létre (Congregatio Pedemontana Eremitarum Camadulensium).

A torinói remeteségben ismerte meg a kamalduliakat Boniface Antoine (†1673) lyoni világi pap, aki 1626-től a piemonti kongregáció vezetőjétől (maior) kapott engedély alapján három remeteséget alapított Dél-Franciaországban. Közülük csak egy bizonyult tartósnak (Val Jesus, Chambles mellett, 1633), de a francia kamalduliak 1634-ben befogadó nyilatkozatot kaptak XIII. Lajos királytól, VIII. Orbán pápa pedig 1635-ben független kongregációként ismerte el őket (Ermites Camadules de la Congrégation Notre Dame de Consolation, ou de France). A montecoronai kongregáció szabályzatát követték, de attól függetlenek maradtak.

Legjelentősebb kolostoruk 1642-től épült föl a Párizstól 20 km–re fekvő Grosbois nevű helyen, Yerres város területén. Ezt annak köszönették, hogy Valois Károly herceget (1573–1650) egy falusi templom állatketreccé alakítása miatt a Szentszék egy új templom és kolostor építésére ítélte. Grosbois-ban tartózkodott a francia kamalduli kongregáció elöljárója (maior vagy superior), és ott rendezték be a noviciátust is. 1715-től egy kolostor mellett vásárolt házban, majd 1716/1717-ben magában a remeteségben élt II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, miután a francia királyi udvarban politikai okokból kényelmetlenné vált helyzete. Itt írta emlékiratait (Mémoires) és vallomásait (Confessiones), mielőtt 1717-ben Rodostóba távozott. A Grosboisban eltöltött két év annyira sokat jelentett számára, hogy végrendelete szerint nemcsak két művének kéziratát küldte oda, hanem szívét is ott temették el.

A francia kamalduliak egy része szoros kapcsolatban állt a janzenista mozgalommal. Az 1727. évi káptalanon külön határozatot kellett hozni arról, hogy azok a szerzetesek, akik nem írják alá XI. Kelemen pápa „Unigenitus Dei Filius” kezdetű bulláját, elvesztik választójogukat. Az érintettek válaszul röpiratban adták közre „tanúságtételüket” (Témoignage des reverends Peres Camaldules de la Congrégation de France, contre la Constitution Unigenitus).

A rend egységének újból megteremtésére több kísérlet történt. A montecoronai és a camaldoli remeték 1540-ben közös kongregációt alkottak, de ez az unió se bizonyult életképesnek, két év múlva felbomlott. 1626-ben a toszkánai remeték és a monachusok elöljárói egyeztek meg egymással, de végül az uniót ellenző remetéknek sikerült elérniük VIII. Orbán pápánál a már kiadott pápai bulla érvénytelenítését. 1634-ben a remeték három kongregációja lépett rövid ideig tartó egységre. Először a torinóiak csatlakoztak a montecoronaiakhoz, majd egyesültek a toszkánai remetékkel. A kongregáció nevében a „montecoronai” jelzőt „camaldolira” cserélték (Congregatio Eremitarum Camaldulensium), és egyebek mellett megállapodtak az egységes viseletről is. A montecoronai kongregáció akkori három provinciája vagy nációja (egyházi állami, velencei, nápolyi) mellett a negyediket a toszkánaiak alkották. Az együttélés azonban nem volt sikeres. A piemontiak, Mária Krisztina savoyai régens hercegnő (Viktor Amadé herceg özvegye) engedélyével már 1642-ben különváltak, majd 1667-ben VII. Sándor pápai hivatalosan is szétválasztotta a három kongregációt, csupán az egymás halottaiért való kölcsönös imádkozást tartották fönn.

A piemonti és franciaországi példát követve 1771-ben a nápolyi remeteségek is elváltak a montecoronai kongregációtótól, így a kamalduli kongregációk számra hatra emelkedett.

A felvilágosult és abszolutista európai országokban a 18. század végétől kevés helyen tűrték meg a remeték szemlélődő életmódját. II. József 1782-ben föloszlatta Ausztria és Magyarország öt kamalduli kolostorát. Franciaországban a forradalom szüntette meg a remeteségeket, Lengyelországban és Litvánában pedig 1805 körül a porosz és orosz megszállók. Egyedül a Habsburg Birodalomhoz tartozó krakkói Bielany maradt fönn. Az itáliai kamalduli remeteségek a francia megszállás alatt, 1810-ben elvesztették birtokaikat, Monte Coronát peig átmenetileg föl is számolták. A monostorok végleges megszüntetésére azonban csak az egységes Olasz Királyág idején került sor: Monte Coronát 1861-ben, Camaldoli-t és Fonte Avellanát pedig 1866-ban államosították. (A mindezek ellenére megmaradt négy kamalduli kongregáció közül hármat XI. Piusz pápa Inter religiosos coetus kezdetű bullájával 1935-ben egyesített. Csupán a montecoronai kongregáció őrizte meg továbbra is különállását.)

Lelkiség

A kamalduliak lelkisége és életmódja Szent Benedektől vette indíttatását, aki Regulájában azt írta, hogy azok, akik „a monostorban való huzamosabb próbatétel útján … sok társuk segítségével már megtanultak az ördög ellen küzdeni”, a remeték magányos életét választhatják, és „mások támogatása nélkül, puszta kézzel és karral bátran tudnak harcolni Isten segítségével a test és a gondolatok bűnei ellen” (Reg 1,3). Ennek megfelelően a kamalduliak összehangolták a közösségi (monasztikus, coenobita) életmódot a remeteség ideáljával. A monostor közössége teremtette meg a remeteéletet élők számára az anyagi és szellemi függetlenséget, a remetéknek pedig nem volt más feladata, mint önmaguk teljes átadása Istennek. Paolo Giustiniani ezt úgy fogalmazta meg, hogy „egyedül Istennel élni, és egyedül Istenért élni”, és külön hangsúlyozta, hogy a szerzetesi élet centrumát az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus misztériuma alkotja.

A kongregációhoz tartozó monostorok Szent Benedek regulája szerint éltek, a remeték számára pedig Bold. Rodolfo perjel (1074–1089) idejében, 1080 és 1085 között külön szabályzat készült (Liber heremiticae regulae). 1253-ban III. Márton perjel az addigi szokások alapján új konstitúciókat állított össze, három könyvre osztva, De moribus címen, amelyeket a generális káptalan elfogadott. Ezt később többször bővítették. Az 1278. évi káptalanon, Gellért prior alatt fogadták el a De moribus 4. könyvét, amely a kongregáció igazgatását szabályozta, majd az 1328. évi generális káptalanom egy ötödiket. Az egyre áttekinthetetlenebb konstitúciók helyett 1520-ban Paolo Giustiniani állított össze egy új szabálykönyvet (Regula vitae eremiticae), amely X. Leó pápa is jóváhagyott. Ez különösen részletesen szabályozta a növendékek nevelését és a remetének vonulás föltételeit.

Tevékenység

A kamalduliak életformáját az jellemezte, hogy a monostori közösség és a közelében élő remeteközösség egymással folyamatos kapcsolatban működött. Azok a szerzetesek, akik elhivatottságot éreztek, és kellő lelki felkészültséggel rendelkeztek, az apát engedélyével remetecellába költözhettek, hogy ott csöndben és magányban, de továbbra is a közösséggel lelki kapcsolatban éljenek. Az életforma részletei azonban időben és térben eltérőek voltak. A toszkánai (camaldoli) remetekongregáció noviciátusa a fontebuono-i apátságban volt, majd bizonyos idő után a szerzetesek dönthettek, hogy monasztikus vagy remete életet választanak. Akinek utóbbihoz nem volt elég ereje, az visszatérhetett a monostorba. A montecoronai kongregációban viszont csak remeték éltek, tehát a novíciusokat mind azzal a szándékkal vették föl, hogy remeték legyenek.

A kamalduli remeteségek (sacrum eremum) központját a templom alkotta, amely a cellákból összegyűlő remeték közös imádságának, az éjjel és nappal nyolc időpontban végzett zsolozsmának a színhelye volt. A templomot remeteházak (cellák) vették körül, amelyben négy helyiség volt: hálókamra, műhely, kápolna (oratórium), fáskamra. A cellákhoz kis kert tartozott, amelyet kőfal vett körül. Itt a remeték állandó aszkézisben, böjtben és vezeklésben, imádsággal, elmélkedéssel és munkával, leginkább kézműves munkával töltötték napjaikat. Asztalosként, lakatosként, órásként vagy hasonló szakmákban dolgoztak, de maguk művelték kertjüket is. A középkorban a kamalduli monostorokból ragyogóan díszített kódexek kerültek ki, az újkorban pedig a képzettebb rendtagok teológiai, lelkiségi műveket írtak és jelentettek meg. A remeték az élelmet is cellájukban kapták meg, és egyedül fogyasztották el. Sem egymással, sem a látogatókkal nem volt szabad beszélniük. Az év nagy egyházi ünnepein (összesen 11 alkalommal), az ádventi és húsvéti böjt kezdete előtt, valamint káptalan idején azonban együtt étkeztek a refektóriumban, és ott beszélgethettek is, Szent Márton napján pedig meglátogathatták egymást.

A kamalduli remeteségeknek fontos része volt a vendégház (foresteria), amelyhez Camaldoli-ban és néhány más helyen monostor (coenobium) is csatlakozott. (A montecoronai kongregációban azonban sehol nem volt monostor a remeteség mellett.) Ez volt a szerzetesi képzés, a betegellátás és vendéglátás színhelye, ahol vendégszobák, betegszobák, műhelyek, valamint káptalanterem, refektórium, konyha, mosókonyha, gyógyszertár és könyvtár kapott helyet.

A remeteségek mindenhol a lakott területektől távol, de a tájhoz illeszkedően, mértéktartó külsővel épültek. A szabályos, geometrikus rendben álló remetecellák az itáliai, hegyi viszonyokhoz igazodó remeteségek között ritkák, a közép-európaiak azonban mind ilyenek, és ezáltal építészetileg is kifejezték a „szabályozott remeteség” barokk koncepcióját.

Szervezet

Kezdetben a kamalduli rendet a camaldoli remeteség perjele (prior generalis) irányította, 1273 után pedig bármelyik remeteség vagy monostor elöljáróját megválaszthatták. A perjel helyettesét, aki közvetlenül vezette a camaldoli remeteséget, a 12. századtól major eremi-nek nevezték. A 16. századtól a különféle kongregációk elöljáróit hol generális perjelnek, hol generális apátnak hívták, aszerint, hogy a remeteségekből vagy a monostorok elöljárói közül választották.

A montecoronai kongregáció elöljáróját 1524-től, a remetehagyományt követve maior-nak címezték, az egyes remeteségeket pedig perjelek (prior) vezették. Két évente tartottak generális káptalant a perjelek és a generális vikáriusok részvételével, de ez alól a közép-európaiak a nagy távolság miatt föl voltak mentve.

A 18. században a kongregáció „nemzetekre” (natio) oszlott, amelyek élén- egy vicarius generalis állt. Minden nemzetnek csak egy noviciátusa volt: az egyházi államé a Monte Coronán, a velenceieké a Monte Ruán (Padova mellett), nápolyiaké Sant’Angelo a Scala-ban (Avellino mellett), az osztrákoké és magyaroké a Kahlenbergen (Bécs mellett), a lengyeleké Bielany-ban (Krakkó mellett), a litvánoké Pažaislis/Pożajściu-ban (Kaunas mellett).

A kamalduli szerzetesek is őrizték a helyhezközöttség (stabilitas loci) bencés hagyományát, tehát egy remeteségben vagy monostorban töltötték szerzetesi életüket. A montecoronai kongregációban azonban az elöljárók a remetéket egyik remeteségből a másikba helyezhették, és a források szerint ezt gyakran meg is tették.

Címer

A kamalduli rend egyetemes címere: kék mezőben vérrel telt aranykehely, amelyből két vörös (vagy arany) csőrű és lábú ezüst színű galamb iszik, fölöttük pedig hatágú, csóvás aranycsillag vagy üstökös lebeg. A kehely az eucharisztiára, a két galamb pedig a rend kettős (remete és monasztikus) jellegére utal.

A montecoronai kongregáció új címert választott magának, amely kék mezőben (zöld) hármas halmon álló, lebegő koronán átfűzött, arany színű keresztet ábrázolt (de előfordult kereszt nélküli változat is). A koronával díszített hegy a kongregáció központjára, a Monte Coroná-ra utalt. A kongregáció német és magyar „náció” vikáriusának pecsétjén Szt. Romuáld állt apáti ornátusban, bal kezében az általa alapított Camaldoli kolostor makettjét tartva, lábánál balra pásztorbottal és mitrával, jobbra pedig a kongregáció címeralakjával (hármas halomból kiemelkedő koronás latin kereszt).

ocam-cimer-majk-img_1590

A kamalduli rend egyetemes címere / Vogl Gergely freskója, 1760 körül (Majk, kamalduli remeteség, refektórium)

ocam-cimer-majk-img_1588

A montecoronai kongregáció címere / Vogl Gergely freskója, 1760 körül (Majk, kamalduli remeteség, refektórium)

Viselet

A kamalduliak viselete a bencésekéhez hasonlított, de fekete helyett fehér vászonból készült. Fehér habitust (kámzsát) hordtak csuklyás skapuláréval (vállruha) és fehér köpennyel, illetve fehér palásttal (cuculla) amelyet csak a kórusima alatt hortak. A skapulárét derekuknál fehér övvel kötötték össze, amelyen rózsafüzér függött. Az ábrázolások szerint az újkorban a csuklya alatt kis sapkát (pileus) is viseltek, amelynek színét toszkánai kongregáció káptalanja 1734-ben fehérről feketére változtatta. A remeték, az ősi szokás szerint szakállat hordtak, a monostorban élők viszont borotválták arcukat.

A montecoronai kongregációban a remeték ruhája szűkebb és valamivel rövidebb volt, öv helyett pedig vászonszélet használtak. Eleinte nem hordtak kukullát, csak egyszerűbb köpenyt, és a csuklyát a skapuláréra varták. A francia kamalduliaknak kezdetben két köpenyük volt: egy hosszabb a kórusra és egy rövidebb mindennapos használatra, 1655-ben azonban úgy döntöttek, hogy a kóruson köpeny helyett palástot (cuculla) használnak.

Az itáliai remeték mezítláb, szandálban vagy papucsban jártak, ez alól azonban a közép-európai és franciaországi remeték fölmentést kaptak, így ők csizmát is hordhattak.

Antoine Jean-Baptiste Thomas (1791–1833) Un an a Rome et dans ses environs, Paris, 1823, t. 26. http://www.webumenia.sk/dielo/SVK:GMB.C_22760/zoom datovanie: 1830–1860 rozmer: výška 14.0 cm, šírka 31.0 cm, výška 20.4 cm, šírka 36.3 cm výtvarný druh: grafika › vo¾ná žáner: figurálna kompozícia materiál: papier technika: litografia kolorovanie znaèenie: v¾avo, v strede, vpravo dole pod obrazom Thomas vpravo hore nad obrazom Pl 26 v strede dole pod obrazom Camaldules zobrazi viac galéria: Galéria mesta Bratislavy, GMB inventárne èíslo: C 22760

Kamalduli szerzetesek / Antoine Jean-Baptiste Thomas rajza, 1823 (Un an a Rome et dans ses environs, Paris, 1823, t. 26; webumenia.sk)

Társulatok

Szentek

  • Szt. Romuáld (c952–1027), bold. 1032, szt. 1595
  • Querfurti Szt. Brunó/Bonifác (c974–1009)
  • Szt. Theobald (Theobaldus, Thibaut de Provins, 1039–1066), szt. 1073
  • Damjáni Szt. Péter (Pier Damiano, 1007–1072), egyházdoktor 1828
  • Cagli Szt. Rainerio (Raniero di Cagli, c1110–1180) spalatói érsek, helyi kultusz 1690
  • Giustinani Bold. Pál (Tommaso di Francesco Giustiniani e di Paola, Justinianus, 1476–1528)
  • További szentek: [Basilius Viennensis OCam], Diarium oder Camaldulensisches Tagbuch, das ist: Heiliger, Seeliger und in Gott aus dem Heil. Orden Romualdi, auch etwelcher anderer, beyderley Geschlechts fromm abgelebter Seelen, I-IV, Wien, 1754. [DDB, I, II, III, IV]

Magyarországon

Rendtörténet

A montecoronai kamalduli kongregáció magyarországi remeteségeit olyan főnemesek és főpapok alapították, akik a rendet a Bécs melletti Kahlenbergen ismerték meg. Elsőként elefánti Jaklin Balázs nyitrai püspök és testvére, Miklós lévai kapitány ajánlottak a rend számára 1691-ben alapítványt és a Nyitra melletti Zobor hegyen álló, középkori Szt. Ipoly bencés apátság romjait. A kamalduliak 1692-ben elfogadták az ajánlatot, majd 1694-ben kijelölték az első priort, Joannes Felix Bononiensis-t és társát. Az új remeteség számára Domenico Martinelli tervezett szabályos elrendezésű, középtengelyre igazodó épületegyüttest, amely 1697-ben vált lakhatóvá. Az alapítvány azonban nem volt elégséges a remeteség teljes fölépítésére és fönntartására, ezért Jaklin püspök ideiglenesen a pilisi apátság jövedelmét is a zobori remeteségnek adta, továbbá az építkezést mások, így Mattyasovszky László nyitrai püspök és Hunyadi László kancelláriai titkár is támogatták.

Mattyasovszky püspök azzal is kifejezte a kamalduliak iránti tiszteletét, hogy 1703-ban nekik adományozta a Dunajec folyónál fekvő, egykori karthauzi Vöröskolostort (Rubrum claustrum, Lehnic mellett), amely 1699-ben került a birtokába, és azt követően sikertelenül próbálta átadni eredeti tulajdonosainak, a karthauziaknak. A Rákóczi-fölkelés miatt azonban a kamalduliak is csak 1710-ben vették birtokba, és népesítették be.

Mindezzel párhuzamosan, 1700-ban Esterházy Pál nádor is alapítványt tett és remeteséget építtetett a rend számára a Sopron megyei Lánzsér melletti hegyen, Szt. Mihály tiszteletére.

Végül a negyedik, legfiatalabb magyarországi kamalduli remeteség a dunántúli Majk pusztán, Oroszlány mellett épült fel, Nepomuki Szt. János tiszteletére. Az alapítás kezdeményezője („fundator et institutor”) Radossányi László kamalduli szerzetes volt. Kérésére ajánlotta föl a rend számára az egykori majki premontrei prépostság romjait 1733-Esterházy József, aki alapítványát főként magyar nemzetiségű szerzetesek számára tette. A terveket Franz Anton Pilgram készítette, akit korábban mind az Eszterházy család, mind a bécsi kamalduliak foglalkoztattak. Az építkezés 1734-ben kezdődött, és itt is hosszú évtizedekig tartott.

A bécsi és a négy magyarországi kamalduli kolostor alkotta a montecoronai kongregáció német (vagy osztrák) és magyar nemzetét (natio Germano-Hungarica). Mindegyik a magyar főnemesek és főpapok támogatásával jött létre, akik az egyes remetecellák építését vagy fönntartását biztosították. A Zobor hegyen például egy-egy ház és a vízmű 1704/1705-ben II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós adományából épült föl. Lánzséron a templom Szt. Benedeknek és Romuáldnak szentelt oltárait Padányi Bíró Márton veszprémi püspök állította. Majkon az Eszterházy család tagjain kívül Szörényi László szerémi püspök, Berényi Zsigmond pécsi püspök, Hartwigh József (Balogh István birtokigazgató sógora), kéthelyi Hunyady János, Berényi Erzsébet, Baranyay János tábornok, Gyulay Ferenc, Cziráki József és tóti Lengyel Lajos fizették az egyes cellák fölépítését. A magyar országgyűlés az 1715. évi 102. törvénycikkben nyilvánította honosnak a rendet.

A rend legkiválóbb tagjai Magyarországon is foglalkoztak tudományos és írói munkával, elsősorban a botanika és a teológia területén. A zobori vagy a dunajeci kolostorban készült például az első teljes szlovák bibliafordítás kézirata („Kamaldulská Biblia”).

A jozefinista korszakban a kamalduliak sem kerülhették el a monasztikus rendek sorsát. A négy magyarországi remeteséget 1782-ben II. József feloszlatta, és épületeiket királyi tulajdonba vette.

Kolostorok

Nyitra, Zobor-hegy (1691–1782), Lánzsér/Landsee (1701–1782), Vöröskolostor/Lehnic (1710–1782), Majk (1734–1782)

Stúdium

Jeles szerzetesek

  • Szilassy Imre, vicarius generalis (1724)
  • Basilius Viennensis (†1754 után) fordító, lelkiségi író, Vöröskolostorban élt (1750 körül)
  • Radossányi László (1696–1764), rendtörténész, több remeteség perjele vagy elöljárója (Lánzsér, 1726; Bécs, 1731), vicarius generalis per Hungariam et Austriam (1731), a majki kolostor alapítója és létrehozója („fundator et institutor”), az építkezés irányítója (1733–1736), később elöljárója (superior, 1747, 1763/1764),
  • Kornosy Demeter (1700–1762), építőmester, majki elöljáró (superior, 1736–1738)
  • Hadbavny István / Romuáld (1714–1780) a Vöröskolostor procuratora, történetírója, az első teljes szlovák bibliafordítás („Kamaldulská Biblia”) és latin-szlovák szótár készítője, botanikus
  • Franz Ignaz Jaschke / Cyprianus (1724–1775), a Vöröskolostor patikáriusa, botanikus, az első magyarországi repülőkísérlet végrehajtója

Névtár

  • Ziegelbaur, Magnoaldus OCam, Centifolium Camaldulense, sive notitia Scriptorum Camaldulensium, Venetiis, 1750. [DDB]
  • Catalogus reverendorum patrum ac fratrum eremitarum Camaldulensium Congregations Montis Coronae in utraque eremo Sancti Iosephi Austriae, quam supra Nitriam in Hungaria professorum et in Domino defunctorum, Viennae : Typ. Ghelen ; 1766. [OSZK, P 109]

Irodalom

  • Bonanni I, n° 104-106. Hélyot V, 236–279 (Chap. 21–24). Holstenius–Brockie II, 192-302. Karcsú I, 200-204. Heimbucher I, 315-320. Balanyi, 133. LthK V, 1266-1267. DIP I, 1718-1725. Puskely I, 586-591. MKLex VI, 102-107 (Pisztora Ferenc Miklós). MaMűL V, 66-68 (Török József). Buben —. OKZR —.
  • Fortunius, Augustinus OCam, Historiarum Camaldulensium libri tres, ubi aliarum quoque religionum, militiarumque vera inserta est suis locis origo, Florentiae, 1575. [DDB]
  • Lucas Hispanus (Francisco) OCam, Romualdina seu eremitica Montis Coronae Camaldulensis Ordinis historia, Pataviae (in eremo Ruhensi), 1587 = La Historia Romoaldina, Overo Eremitica Dell Ordine Camaldolese di Monte Corona, trad Giulio Premuda, Venetiis, 1590. [DDB]
  • Radossány, Ladislaus OCam, Epitome antiquarii tripartiti Sacri Ordinis Eremitico-Camaldulensis, in qua [1] principium et progressus hujus Sacrae Institutionis, …, uti et … [2] fundatoris Divi Romualdi, ac nonnullorum ejusdem sequacium admiranda vita, nec non [3] Romualdinae Congregationis (Montis Coronae nuncupatae) per Beatum Paulum Justinianum erectae origo … continentur, Neostadii, 1726. [DDB, MandaDB]
  • Mittarelli, Johannes-Benedictus OCam–Costadoni, Anselmus OCam, Annales Camaldulenses Ordinis Sancti Benedicti : Quibus plura interseruntur tum ceteras Italico-monasticas res, tum historiam Ecclesiasticam remque Diplomaticam illustrantia, Venetiis, 1755-1773 [DDB/Halle]
  • Lugano, Placido T. OSB, La Congregazione camaldolese degli eremiti di Montecorona : dalle origini ai nostri tempi, con una introduzione sulla vita eremitica prima e dopo San Romualdo, Frascati, 1908. = [archive.org]
  • Pagnani, Alberico, Storia dei Bendettini Camaldolesi: Coenobiti, Eremiti, Monachi ed Oblati, Sassoferrato, 1949.
  • Bossi, Paolo–Cerati, Alessandro, Eremi camaldolesi in Italia: Luoghi, architettura, spiritualita, Milano, 1993.
  • Michal Lacko SJ, Camaldulese Hermits in Slovakia (Zobor, Červený Kláštor), in Slovak Studies 5(1965), 99-167.
  • Majk és Grosbois: Kamalduli szerzetesek, Rákóczi és az Esterházyak, szerk. R. Várkonyi Ágnes–Tusor Péter, Oroszlány, 1999.
  • Historicko-exegetický výskum Kamaldulského prekladu Biblie, I-II, ed. Anton Tyrol, Ružomberok, 2009–2010 [http://kb.kapitula.sk/?page_id=281]
  • Farbaky Péter, A kamalduli remeteségek a barokk kori Magyarországon, in: „Ez világ, mint egy kert…” : Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére, szerk. Bubryák Orsolya, Budapest, 2010, 597-608.
  • Croce, Guiseppe M., La Congregazione Camaldolese di Monte Corona e i suoi eremi in Italia , Salzburg, 2015 (Monasticon Coronense, I; Analecta Cartusiana, 311).
  • Mulitzer Matthias, Die Architektur der Kamaldulenser-Eremiten von Monte Corona in Europa, Wien, 2014 (Monasticon Coronense, II; Analecta Cartusiana, 311).

Hivatkozások

Koltai András

Hivatkozás erre az írásra: Koltai András, Kamalduli rend montecoronai kongregációja, in Szerzetesség a koraújkori Magyarországon: Összehasonlító rendtörténeti blog, 2016.10.03, URL: https://szerzetes.hypotheses.org/monasztikus-es-kanonoki-rendek/kamalduli.