Orsolyita rend Orsolyiták

Ordo/Societas Sanctae Ursulae (OSU), Societas Virginum Ursulitarum, Ursulitae – Ordine/Compagna di S. Orsola, orsoline – Orden/Gesellschaft der Heiligen Ursula, Ursulienergesellschaft, Ursulinen, Ursulinerinnen – Szent Orsolya Rend, „ursulita szűzek”, orsolyiták, angelínák

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Rendtörténet | Kolostorok | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

Az Észak-Itáliai Bresciában élő Merici Szt. Angéla férjezetlen nőként, a ferences harmadrend tagjaként egész életét a jámborság testi és lelki cselekedeteinek szentelte, és pártfogásába vette a fiatal és hasonló szűzi életmódra kész fiatal lányokat. 1535-ben társaságot alapított számukra, amelyet a tizenegyezer szűz társával vértanúságot szenvedett legendás királylányról, Szent Orsolyáról nevezett el (Compagna di S. Orsola). 1537-ban a társaság elöljárójává (superiora e madre generale) választották. A társaság tagjai Istennek szentelték magukat, de nem tettek szerzetesi fogadalmat, nem viseltek megkülönböztető ruhát, hanem családjuk körében éltek. Angéla szabályzot is készített számukra (mivel írni nem tudott, gyóntatójának, Gabriele Cozzano atyának diktálta le), amelyet 1536-ban a bresciai püspök, majd 1544-ben III. Pál pápa is jóváhagyott. Ebben fogadalomról, tanításról és apostoli munkáról nem esett szó, csak szüzességről, szülőknek való engedelmességről, lélekben szegénységről, böjtről, egyéni imádságról, gyónásról és misehallgatásról.

A társaság nagy népszerűségnek örvendett, és hamarosan Észak-Itália más városaiban is megszervezték. Tagjai egyre több karitatív munkát vállaltak: betegeket ápoltak, segítették a rászorulókat, a kislányokat pedig katekizmusra tanították. A Trienti Zsinat után, 1566-ban Borromei Szt. Károly milánói érsek is Szent Orsolya Társaságot alapított főegyházmegyéjében (sőt ezt 1576-ban minden alárendelt püspökének előírta), amelynek elsősorban a lánynevelést adta feladatul. A milánói orsolyitákat az érsek közös életre, fogadalom letételére és egységes öltözetre kötelezte, és 1567-ben eszerint adott számukra új szabályzatot (amelyben az eredeti szabályzat 12. fejezetét újabb tizenkét fejezet helyettesítette). Ezt 1582-ben XIII. Gergely pápa is jóváhagyta. Eközben sok más észak-itáliai városban is alakultak hasonló társulatok, amelyek néhol megmaradtak az eredeti világi életmód mellett, néhol pedig közös életet kezdtek.

A Szent Orsolya Társaság híre eljutott Franciaországba is, ahol a 17. század első felében nyolc különálló orsolyita kongregáció jött létre. Az elsőt César de Bus (1544–1607) és Jean-Baptist Romillon (1553–1622), a Dél-Franciaországban hitoktatással foglalkozó francia doktrinárius szerzetesi kongregáció (Congregatio Patrum Doctrinae Christianae) alapítói hozták létre, akik szükségét látták, hogy a fiúk mellett a lányok hitoktatásáról („petite doctrine”) is gondoskodjanak. Ehhez fiatal lányokat gyűjtöttek össze, és vezetésüket Françoise de Bermond-ra (1572–1628) bízták, aki olvasmányaiból ismerte a milánói Szent Orsolya Társulatot, és annak példájára 1594-ben társaival együtt közös életet kezdtek L’Isle-sur-la-Sorgue-ben. Hamarosan meghívták őket Dél-Franciaország más városaiba is (Aix-en Provance, Marseille, stb.). Az aix-i kolostorban 1610/1611-ben egy démoni megszállásnak vélt eset borzolta a kedélyeket, amelynek következtében az apácák egyik gyóntató papját a domonkos inkvizítorok máglyán égettették el. A „provance-i apácáknak” azonban általános jó híre volt. 1608-ban néhány előkelő és jámbor asszony Párizsba is meghívta őket, és ottani katekizmus-magyarázataikat még a császári család tagjai is meglátogatták.

A párizsi alapítók azonban jezsuita lelki vezetőik tanácsára úgy döntöttek, hogy intézményük szabályos, fogadalmas, klazúrás kolostor legyen. Ehhez 1612-ben kapták meg V. Pál pápa jóváhagyását, és ekkor a nővérek a két éves noviciátussal megkezdték klauzúrás életüket. Saját szabályzatuk mellett Szt. Ágoston reguláját követték, és a szokásos hármas szerzetesi fogadalom mellett negyedikként a lányok nevelését is vállalták. A párizsi „kongregációs” orsolyiták a 17. században a francia püspökök és világi támogatók segítségével 15 másik kolostort alapítottak, azok által pedig még 30-at, és megtelepedtek a Német-Római Birodalom területén is (Metz, 1649; Kitzingen, 1660).

Ezzel párhuzamosan 1606-ban François d’Escoubleau (1574–1628) bordeaux-i érsek is létrehozott egy orsolyita kolostort székvárosában, amely 1618-ban szintén az ágostoni regulát követő, klauzúrás kolostorrá alakult. Az innét kiágazó kongregáció 87 kolostorával még a párizsinál is népesebbé vált. Ehhez a kongregációhoz csatlakozott a belgiumi Lüttichben (Liége) 1614-ben alapított Szent Orsolya Társaság is, amely 1622-ben alakult át szabályos kolostorrá. A lüttichi példa nyomán Belgiumban további kilenc kolostor létesült, és onnét indultak 1639-ben Anna Maria Augustina de Heers (1610–1666) vezetésével az első orsolyiták Kölnbe is, ahol hősies módon kezdték meg a tanítást. Néhány év múlva, a harminc éves háború után, további német városokban és a Habsburg tartományok fővárosaiban is megtelepedtek (Prága, 1650; Bécs 1660; Klagenfurt 1670; Pozsony 1676; Linz 1679; Graz 1686; Boroszló 1687; Olmütz 1697). A kongregációhoz tartozó tour-i kolostorból indult 1639-ban Marie Guyart és öt társa Kanadába, hogy küzdelmes évek után Québec-ban hozzanak létre orsolyita intézetet, 1688-ban pedig Laura Martinozzi modenai hercegné (Mazarin bíboros unokahúga) Rómában alapított kolostort a brüsszeli orsolyiták számára (Via Vittoria), amely központi helyzete és példás élete révén fontos szerepet játszott a rend jó hírének fönntartásában.

A burgundiai Dole-ban Anne de Xainctonge 1606-ban olyan orsolyita társaságot alapított, amely klauzúra nélkül élt. Eleinte a milánói szabályzatot követték, majd az alapítónő saját szabályzatot készített (elsősorban a jezsuita regulát követve), amelyet 1624-ben a besançoni érsek, 1648-ban pedig X. Ince pápa is jóváhagyott. A Compagnie de Sainte-Ursule de Dole a század végéig tíz újabb házat alapított Kelet-Franciaországban, Svájcban (Pruntrut/Porrentruy, 1619) és Dél-Németországban (Freiburg im Breisgau, 1696).

A 17. század első felében még öt (összesen nyolc) pápai jóváhagyású, önálló orsolyita anyakolostort alapítottak Franciaország területén saját szabályzatokkal (Toulouse, 1615; Lyon, 1620; Tulle, 1621; Arles 1624; Avignon 1637), amelyek Franciaországban terjeszkedtek.

Az orsolyita közösségek tehát a 16-18. században sem szervezetileg, sem életszabályukat tekintve nem alkottak egységes rendet, csupán nevükben, közös spirituális gyökerükben és abban voltak egységesek, hogy mindenhol elsősorban lányneveléssel foglalkoztak. E tekintetben a jezsuita rend női párjának tartották őket, és sok helyen valóban a jezsuiták lelki vezetése alatt álltak.

Az orsolyita kolostorok terjeszkedése, bár lassabb ütemben, de a 18. században is tovább folytatódott. A brazíliai Bahiában 1739-ban Gabriel Malagrida jezsuita misszionárius szervezett orsolyita kolostort és nevelőintézetet, és ugyanezt tette 1748-ban az anyaországban, a portugáliai Pereirában is néhány előkelő portugál hölgy Habsburg Mária Anna királyné (I. Lipót császár lánya) támogatásával. 1771-ben a párizsi kolostorban nevelkedő ír orsolyiták letelepedetek az írországi Corkban (ahol a brit törvények miatt világi ruhát kellett hordaniuk). A 18. század végén Európában és Amerikában több, mint 350 orsolyita kolostor működött, körülbelül 9000 szerzetesnővel.

A nagy francia forradalom során a legtöbb franciaországi kolostor megsemmisült, sőt 1794-ben Orange-ban 16, Valencienne-ben pedig 11 orsolyita apáca a nyaktiló alatt szenvedett vértanúságot, mivel nem voltak hajlandók letenni a hivatalos állami esküt. A jozefinista szekularizáció nem érintette a Habsburg-tartományokban működő orsolyita közösségeket, mivel azok elsősorban tanítással foglalkoztak. A Német-Római Birodalom más tartományiban viszont 1804 és 1810 között legtöbb kolostorukat fölszámolták, elsősorban azokat, amelyek jelentős vagyonnal rendelkeztek. Sok helyen azonban a nővérek együtt maradtak, és tovább tanítottak, sőt – mivel tanítói munkájukra nagy szükség volt – egyes helyeken a feloszlatott kolostorokat is visszaállították (pl. Würzburgban 1808-ban).

Lelkiség

Merici Szt. Angéla az orsolyiták életének középpontjába Isten szeretetét és az istenszeretetet állította. „Arra a nagy megtiszteltetésre vagyunk hivatva, hogy Isten Fiának jegyesei és királynék legyünk a mennyben” – írta a szabályzatban (1535). Imádságában fölajánlotta szívét Istennek, hogy azt ő tisztítsa meg „isteni szeretetének lángoló tűzhelyén”, a társaság tagjaitól pedig azt kérte, hogy, hogy a szeretet legyen engedelmességük alapja és minden cselekedetük forrása (Regula, 6, 9, 10).

Szt. Angéla a szabályzata szerint az orsolyiták napi imádsága Szűz Mária officiumából és a hét bűnbánati zsoltárból állt. A „kongregációs” kolostorokban ehhez még elmondták a teljes rózsafüzért (három részben, reggel, délben és este), vasár- és ünnepnapokon pedig a breviáriumi vesperást és kompletóriumot imádkozták.

Tevékenység

A „kongregációs” orsolyiták legfontosabb tevékenysége a lányok nevelése és oktatása volt, de foglalkoztak árvák és özvegyek gondozásával, betegápolással is. A bordeaux-i kongregáció szabályzatának a bécsi kolostor számára készült szövegváltozata (1662) szerint „azokon a napokon, amikor iskola van, a nővérek, akik a tanítással lettek megbízva, 8 órakor menjenek az iskolába, és az iskoláslányokat a keresztény tudományra, olvasásra és írásra vagy kézimunkákra (Würcken) tanítsák. … hogy pedig a szegények is annál nagyobb kedvet érezzenek a keresztény tudományhoz, tanítsák őket, csakúgy, mint a külsősöket, különös gondossággal azokra a képességekre, amelyek segítségével megkereshetik kenyerüket.” Minden kolostorhoz tartozott egy bennlakásos nevelőintézet (internátus) és egy külső (elemi szintű, általában négy osztályos) iskola a városból bejárók számára. Az internátusi és iskolai helységek a kolostori klauzúra határán belül, de az apácák lakóhelyétől elkülönítve voltak.

Szervezet

A Szent Orsolya Társaság eredeti szabályzata szerint a társaság élére négy szűzet, négy özvegyet (matrone vede) és négy férfit választottak elöljáróul. A későbbiekben azonban a „kongregációs” orsolyitáknál is a hagyományos szerzetesi elöljárói rendszer alakult ki. A kolostor elöljáróját (superiorissa, Superieure, Superiorin) titkos szavazással választották. Az apácák két csoportot alkottak. A képzettebbek, akik tanítással foglalkoztak, fekete fátylat hordtak és latinul imádkoztak. Képzésük alatt nővérnek (soror, soeur) nevezték őket, majd ezután elnyerték az „anya” (mater, mère) címet. Közülük került ki a főnöknő helyettese (Assistentin), a kolostor gazdasági vezetője (Schaffnerin, sáfárnő), a novíciusmesternő, az iskola vezetője, valamint a bennlakó növendékekre felügyelő prefekták és a tanítónők. Velük szemben a házi- és gazdasági munkákban kisegítő rendtagokat mindvégig „nővérnek” hívták, fehér fátylat hordtak, és anyanyelven imádkoztak.

Címer

A koraújkorban az orsolyitáknak nem volt egységesen használt címerük. Sok helyen a jezsuiták címeralakját, Jézus monogrammját (IHS) használták.

Viselet

A „kongregációs” orsolyiták fekete ruhát viseltek, fekete övvel, állig érő, széles fehér nyakkendővel és fehér homlokkendővel (Strinbinde). A nővérek fejét fehér, a mater-ekét fekete fályol fedte. A bőrövet a bresciai orsolyiták második elöljárója, Lucrezia Lodron grófnő vezette be az addig szokásos gyapjúkötél öv helyett. Noha intézkedését a tagok egy része ellentétesnek vélte Szt. Angéla szabályzatával, a bőröv mégis a legtöbb orsolyita viseletének részévé vált (a kivételek közé tartozott például a burgundiai kongregáció).

Társulatok

Egyes itáliai és németországi városokban már a késői középkorban is léteztek „Orsolya hajócskáknak” (navicula S. Ursulae nevezett) konfraternitások, a legnagyobb Szt. Orsolya mártíromságának helyszínén, Kölnben. Ezekhez kapcsolódtak a „köpenyes” Szt. Orsolya” ábrázolások is. Ezt a kultuszt az orsolyiták is ápolták, illetve újra élesztették, és több templomukban Szt. Orsolya-konfraternitásokat alapítottak.

Ugyanakkor a 17. század végétől az orsolyiták voltak Jézus Szíve tiszteletének egyik fő terjesztői is. Marie Guyart (Megtestesülésről nev. Mária) misztikus jegyzeteiben már 1649-ben a „Jézus Szent Szívével való egyesülésről” elmélkedett. Később, Alacoque Szt. Margit vizitációs apáca látomásai (1673−1675), az ott kapott kinyilatkoztatások hatására az orsolyiták úgy vélték, hogy Jézus Szíve tiszteletében a vizitációs rend feladata az engesztelés, az övéké pedig az apostolkodás. Ezért a 17. század végétől Jézus Szíve társulatok alakultak a dél-németországi és az ausztriai orsolyitáknál, majd ugyanígy 1712-ben Pozsonyban és 1716-ban Kassán is.

Szentek

• Merici Szt. Angéla (1474–1540) bold. 1768, szt. 1807
• Guyart Szt. Mária / Megtestesülésről nev. Mária (Marie de l’Incarnation, 1599–1672) bold. 1980, szt. 2014
• 11 valenciennes-i orsolyita vértanú (†1794), bold. 1920
• 16 orange-i orsolyita vértanú (†1794), bold. 1925

Magyarországon

Rendtörténet

Magyarországon az első orsolyita kolostor Pozsonyban jött létre 1676-ban Habsburg Claudia császárnénak (I. Lipót császár felesége) köszönhetően, aki eredetileg Bécsújhelyen akart kolostort alapítani, de Szelepcsényi György esztergomi érsek és Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök (a Magyar Kamara elnöke) meggyőzték, hogy egy ilyen intézményre Pozsonyban nagyobb szükség van. A kolostor első elöljárója, Maria de Ascensione máter Lüttichből érkezett, az első apácák közül pedig kettő Kölnből és három Bécsből. Az utóbbiak között volt Nádasdy Mária Jozefa (Julianna) grófnő is (a kivégzett Nádasdy Ferenc lánya), akinek hozománya jelentősen hozzájárult a kolostor fölépítéséhez. Az apácák gyóntatói a pozsonyi jezsuiták közül kerültek ki.

Három év múlva már innét népesítették be a linzi (1679), és a boroszlói (1687) kolostorokat is. Az utóbbiban Nádasdy Mária Jozefa kezdte a szerzetesi életet meg két társával. Szintén Pozsonyból érkeztek az első orsolyiták 1698-ban a Pfalz-Neuburgi Eleonóra királyné és Fenessy György egri püspök által alapított kassai kolostorba (1698), csakúgy, mint a következő évszázadban Varasdra (1703), Nagyszombatba (1724) és Nagyszebenbe (1733). A győri (1726) és a soproni (1747) kolostorokat viszont Bécsből, a nagyváradit (1774) pedig Kassáról népesítették be az orsolyiták. Ezeket részben püspökök vagy főpapok, részben pedig jezsuita lelki vezetőik által inspirált jómódú asszonyok alapították, a győrit például a bécsi Neupauer Ignácné Pichler Anna, a sopronit pedig Nigglné Gangl Mária. A magyar országgyűlés az 1723. évi 96. törvénycikkben nyilvánította honosnak a rendet.

Csakúgy, mint a többi Magyarországon működő női szerzetesi közösségnek, az orsolyitáknak is számos előkelő, nemesi vagy főnemesi származású tagja volt, többek között a Nádasdy, Esterházy, Csáky, Kéry, Szúnyogh, Keglevich, Draskovich és Erdődy családokból. Az 1698-ban Kassára érkező hét orsolyitából öt, az 1703-ban Varasdra érkező kilencből pedig hét volt főrendű.

Mária Terézia királynő is az orsolyiták nagylelkű támogatója volt. A pozsonyi és nagyszombati intézeteket többször is meglátogatta, utóbbi építkezéséhez jelentős összeggel járult hozzá, és alapítványt tett az apácák ruházatára. Komoly összegekkel támogatta a nagyszebeni (1771) és a soproni (1773) intézeteket is.

Kolostorok

Pozsony (1676–1950, 1990–), Kassa (1698–1950), Varasd (1703–1945, 2006–), Nagyszombat (1724–1950), Győr (1727–1950, 1993–), Nagyszeben (1733–1949), Sopron (1747–1950, 1991–), Nagyvárad (1772–1949)

Jeles szerzetesek

• Nádasdy Julianna / Mária Jozefa (1657–1712), Nádasdy Ferenc országbíró lánya, a boroszlói és schweidnitzi kolostorok alapító elöljárója
• Nádasdy Franciska / Mária Orsolya (c1660–c1720), Nádasdy Ferenc országbíró lánya, pozsonyi prefekta
• Szegedy Mária Innocentia (em. 1712~1762), Szegedy Pál Vas megyei alispán lánya, pozsonyi elöljáró (34 évig)

Névtár

—

Irodalom

• Bonanni II, n° 102. Hélyot IV, 150–216 (Chap. 20–30). Holstenius–Brockie —. Karcsú III, 75-80. Heimbucher I, 628-640. Balanyi —. LThK X, 576-578 (H. C. Wendlandt). DIP VI, 834-857. Puskely, II, 919-924. MKLex X, 199-203 (Diós István). MaMűL, LX, 225 (Szelestei N. László). Buben —. OKZR I, 243-254 (Anne Conrad).
• [Szaniszla nővér]: Merici Szent Angela élete és az orsolyarend története, Kassa, 1913.
• Marie de St.-Jean Martin, OSU, Merici Szent Angéla szelleme, Róma, 1956.
• Conrad, Anne, Zwischen Kloster und Welt. Ursulinen und Jesuitinnen in der Katholischen Reformbewegung des 16. /17. Jahrhunderts, Mainz, 1991.
• Schneider, Christine, Kloster als Lebensform: Das Wiener Ursulinenkloster in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts (1740-1790), Wien, 2005 (L‘Homme Schriften, 11).
• Christine Schneider, „Zu Nuzen, Trost und Unterricht aller nachfolgenden […]“: Die österreichischen Ursulinenchroniken im 18. Jahrhundert, in Frauenklöster im Alpenraum, hg. Brigitte Mazohl, Ellinor Forste, Innsbruck, 2012 (Schlern-Schriften 355), 65-90.
• Ruttmayer Terézia Paula OSU, in A Szent Orsolya Rend története, in A Szent Orsolya Római Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium jubileumi évkönyve alapításának 250. évfordulója alkalmából, Sopron, 1997, 7–39.
• Németh Tihamérné Kovács Adrienne, „Szeress, és jobb lesz a világ!”: A győri Szent Orsolya Rend tevékenysége 1726-tól napjainkig, Győr, 2000.
• „… fogadok örökös szegénységet, tisztaságot és engedelmességet…”: A Szent Orsolya Rend nagyváradi házának krónikája (1772-1945), szerk. Balla Tünde–Lakatos Attila, Nagyvárad, 2016.

Hivatkozások

• http://lexikon.katolikus.hu/O/orsolyiták.html
• http://mamul.btk.mta.hu/MAMUL_SZERK/mamul_view.php?editid1=2198
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Orsolya-rend
• http://orsolyita.hu
• http://www.ursulinky.sk
• http://www.ursulinke.hr

Koltai András