Piarista rend piaristák

Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum, Clerici Regulares Scholarum Piarum, Scholae Piae, Piaristae (SchP, SP, OSchP, OSP) – Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Klerikusainak Rendje, Kegyes Tanítórend, kegyesrendiek, piaristák – Arme Regularkleriker von der Mutter Gottes der Frommen Schulen, Orden der Frommen Schulen, Piaristenorden, Piaristen – Chierici Regolari Poveri della Madre di Dio delle Scuole Pie, scolopi

Rendtörténet | Lelkiség | Tevékenység | Szervezet | Címer | Viselet | Társulatok | Szentek | Magyarországon [ Lengyelországi Rendtartomány | Magyarországi Rendtartomány | Rendházak és iskolák | Stúdium | Jeles szerzetesek | Névtár ] | Irodalom | Hivatkozások

Rendtörténet

A rendet Kalazanci Szent József (1557–1648), egy spanyol származású pap alapította, aki 1597/1598-ban munkatársaival együtt „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolát (scholae piae) nyitott Rómában, elsősorban a szegényebb családok gyerekei számára. Az iskola eleinte a Tiberisen túli városrészben, a Santa Dorotea plébánia mellett, majd a római belváros különféle helyein működött, végül 1612-ben jótevőik támogatásával Kalazancius megvásárolta az iskola számára a San Pantaleo templom mögötti Torres-palotát. 1601-től kezdve az alapító és munkatársai együtt laktak az iskola épületében. A Kegyes Iskolák Kongregációjának (Congregatio Scholarum Piarum) nevezett, fogadalmak nélküli közösség első szabályzata 1603-ban született. Az állandó tanítói karról és az intézmény jövőjéről Kalazanci Szent József úgy próbált gondoskodni, hogy azt egyesítette a Leonardi Szt. János (1541–1609) által alapított, Isten Anyjáról nevezett (luccai) papi kongregációval. Az együttműködés azonban nem volt sikeres, így három év múlva kettéváltak, és V. Pál pápa 1617-ben létrehozta a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Páli Kongregációját, amelyet XV. Gergely pápa 1621-ben ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé emelt (és törölte elnevezéséből elődje, V. Pál nevét), majd 1622-ben jóváhagyta az alapító által megfogalmazott alapszabályt (Constitutiones), és kinevezte őt a rend generálisának (praepositus generalis). A piarista rend tehát a szabályozott papokhoz hasonló klerikusi rend lett. A laikus segítő testvérek (fratres operarii) a tanításban nem, csupán az iskolán kívüli kisegítő munkákban vettek részt.

A piarista szerzetesek és iskolák száma rohamosan emelkedett, eleinte Itália kisebb és nagyobb városaiban (Frascati, 1616; Narni, 1618; Genova, 1625; Nápoly, 1626; Firenze, 1630; Palermo, 1633; stb.) majd megtelepedtek Morvaországban (Nikolsburg 1631; Strassnitz, 1633), Lengyelországban (Varsó és Podolin, 1642), sőt 1630-ban Michelangelo Tonti bíboros rájuk bízta az általa alapított a római Collegio Nazareno nemesi konviktus vezetését is. 1637-ben már 27 rendházban 362 piarista szerzetes és 70 novícius élt. A rend befolyásos támogatói által kikövetelt gyors terjeszkedés miatt azonban a piaristák szegényes, alkalmatlan körülmények között éltek, és sokuk képzése hiányos maradt. 1627-ben a rend vezetői megengedték, hogy egyes segítőtestvérek klerikusi státusba (clerici operarii) lépjenek. Mindez azonban feszültségeket és erkölcsi lazulást okozott a renden belül.

Ráadásul a Szent Inkvizíció is beavatkozott a rend életébe. 1643-ban apostoli vizitátort küldött ki Silvestro Pietrasanta jezsuita személyében, eltávolította a rend éléről Kalazanci Szent Józsefet, és helyére első asszisztensként a nagyravágyó és rosszindulatú Mario Sozzit (1608–1643), majd annak halála után generális vikáriusként a pedofil hajlamú, de befolyásos családból származó Stefano Cherubinit (1600–1648) nevezte ki. Mivel a feszültségek irányításuk alatt csak tovább nőttek, 1646-ban X. Ince pápa a rendet elöljárók és fogadalmak nélküli kongregációvá fokozta le. Az akkorra már több mint félezer piarista közül mintegy kétszázan elhagyták a rendet, de új tagok is csatlakoztak, így amikor VII. Sándor pápa 1656-ban visszaállította a kongregációt, annak 320 szerzetese volt. Mindenütt elismerést arató munkájuknak köszönhetően XV. Gergely pápa 1669-ben ismét teljes jogú szerzetesrenddé tette a Kegyes Iskolákat.

A rend visszaállítása után azonnal folytatódott a további terjeszkedés, elsősorban Közép-Európában. A piaristák megtelepedtek Ausztriában (Horn, 1657), Magyarországon (Privigye, 1666), Litvániában (Dąbrowica, 1684), Badenben (Rastatt, 1715) és Erdélyben (Beszterce, 1717). Az önálló „német” rendtartomány (Provincia Germaniae) 1634-ben, a lengyel 1662-ben jött létre. 1683-ban az alapító szülőföldjén, Spanyolországban is gyökeret vertek a piaristák (Moyá). Az első rendházakat tipikusan kisebb, Közép-Európában sokszor protestáns többségű városokban alapították, de a rend elismertségét jelezte, hogy 18. század elején már a fővárosokban is megkezdték munkájukat (Bécs, 1698; Pest, 1717; Vilnius, 1720; Madrid, 1728; Prága, 1752; Milánó, 1759). 1706-ban nyolc rendtartomány (provincia) 94 rendházában 950 piarista élt, 1724-re pedig 1680-ra nőtt a számuk.

A rend vezetői – a rossz tapasztalatokból okulva – különös hangsúlyt helyeztek a növendékek képzésére. 1660-ban a dél-itáliai Chietiben, majd 1661-ben Rómában hoztak létre központi növendékházat. Utóbbi főként az után vált jelentőssé, hogy Carlo Giovanni Pirroni generális (1677–1685) a Szent Pantaleon-rendházat szinte alapjától átépíttette, továbbá újjászervezte a növendékképzést, és egységesítette a képzési követelményrendszert (Ratio studiorum, 1681). A komolyabb tudományos képzéssel együtt járt azonban, hogy a rend tevékenységében idővel egyre nagyobb súlyt kapott a latin nyelvű gimnáziumi, sőt a filozófiai és teológiai oktatás. A rend közép-európai iskolái például már kizárólag gimnáziumi osztályokból álltak. Ez több helyen konfliktusokhoz vezetett, elsősorban a hasonló intézményeket működtető jezsuitákkal, míg végül 1730-ban XII. Kelemen pápa kinyilvánította, hogy a piaristáknak joguk van magasabb szinteken is tanítani. A rend elfogadottságát jelezte, hogy alapítóját, Kalazanci Józsefet 1748-ban boldoggá, majd 1767-ben szentté avatták. A rend, amelynek közel 3000 tagja volt, akkoriban érte el történetének egyik csúcspontját.

A felvilágosodás eszméjének terjedésével, amely az iskolázást igen nagyra értékelte, a piaristák szerepe tovább nőtt, elsősorban Mária Terézia uralkodása alatt a Habsburg Birodalomban, valamint Lengyelországban, ahol fontos oktatási intézmények vezetését bízták rájuk. Sok helyen piaristák vezették tovább az 1773-ban föloszlatott jezsuita rend iskoláit is (Ravenna, Siena, Raguza, Krems, Trier, Trencsén, Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, stb.). Ezzel együtt azonban megkezdődött a rend elvilágiasodása is, amely oda vezetett, hogy a piaristákat egyre inkább tudós tanárnak és egyre kevésbé szolgáló szerzetesnek tekintették.

Mivel a 18. század közepétől az európai államok a felvilágosodás eszméit követve mindenhol saját felügyeletük alá vették az iskolai oktatást, ez a század végére a piarista rend nemzetközi szervezetének széthullásához vezetett. 1781-től II. József császár (más szerzetesrendekhez hasonlóan) kivonta a Habsburg Birodalomban lévő piarista rendtartományokat a generális joghatósága alól. Ettől kezdve a cseh, osztrák és magyar rendtartományok egymástól is függetlenül működtek. Pár év múlva ugyanez történt Spanyolországban is, de a spanyol és itáliai piaristák megőriztek bizonyos egységet. 1804-ben VII. Pius pápa „Inter graviores” kezdetű bullájával úgy rendelkezett, hogy hatévenkénti váltással egyszer a spanyolok, egyszer az itáliaiak közül válasszanak generálist (magister generalis), míg a másik felet saját maguk által választott „vicarius generalis” kormányozza. Ezt azonban nem mindig tartották be pontosan, és a gyakorlatban a két fél egymástól függetlenül működött. Lengyelországban az ország földarabolása nehezítette meg a rend működését. A francia befolyás alá került német tartományokban 1802 és 1808 között minden piarista rendházat föloszlattak. (A rend jogi egységét csak 1904-ben teremtette meg ismét X. Pius pápa „Singularitas regiminis” kezdetű bullájával.)

Lelkiség

A piarista rend lelkiségének lényegét az alapító, Kalazanci Szt. József abban látta, hogy egy sajátos szolgálat, a tanítás útján „törekszik a szeretet tökéletességére” (Constitutiones, I, 1). E sajátos szolgálat célját jól összefoglalja a „Pietas et litterae” (kegyesség és tudomány) jelmondat, amely azt jelzi, hogy a rend egyszerre akarja nevelni az embert és a keresztényt. A pietas (kegyeletes lelkület) a rend sajátos barokk életeszményének rendező elve, amely az Isten iránti szeretetet jelenti, egy „okos és mégis gyöngéd érzelmekkel átszőtt alapmagatartást” (Jelenits István). A litterae (tudomány) is csak a hit fényében kap értelmet, bízva abban, hogy a hit és a tudás összeegyeztethető, mert a valódi tudomány sohasem állhat szembe a hittel. A piaristák – Szent Pálhoz hasonlóan – büszkén vallották magukat az „igazság munkatársainak” („cooperatores veritatis” vö. 3Jn 1, 8; Konst. 6).

A rend lelkiséget alapvetően meghatározta Szűz Mária elmélyült tisztelete, amelyet még Kalazanci Szt. József hagyott örökül. Nem csak saját szerzetesi nevében (Josephus a Matre Dei) viselte Szűz Máriát, mint Isten anyját, hanem azt a rend nevébe és címerébe is beemelte. Az ő Mária-tiszteletének emléke „A Boldogságos Szűz tizenkét csillagú koronája” című, olvasószerű imádság is, amelyet gyakran imádkoztak a piarista iskolákban.

Kalazanci Szt. József szoros baráti kapcsolatot ápolt a Rómában működő spanyol sarutlan kármelitákkal, és szabályzatuk több elemét is átvette. A rend Konstitúcióiban például ő is reggel egy, este pedig fél óra elmélkedést (oratio mentalis) írt elő a piaristák számára. A piaristák szerzetesi névformája is a sarutlan kármelitákét követte. A választott szerzetesi név két részből áll: az egyik egy hagyományos személynév (Paulus, Franciscus, stb.), a másik pedig egy ahhoz kapcsolódó titulus, amely egy hittitokra, vagy egy szentre utal (a Nativitate, a Sancto Wenceslao, stb.). A piaristák eleinte családi nevük helyett csak e titulussal kiegészített szerzetesi nevüket használták, de 18. század közepétől a titulus szerepét fokozatosan az örökölt családnév vette át. A szerzetesi név első fele általában eltért az eredeti keresztnévtől (például Stephanus a S. Ladislao eredeti neve Erdős Ádám volt), de a 19. századtól egyre inkább szokássá vált a keresztnév megtartása, amely a 20. századtól kizárólagossá vált.

Tevékenység

A piarista rend elsődleges tevékenysége az iskolai tanítás és nevelés volt. Ez volt a katolikus egyház első olyan szerzetesi intézménye, amely ezt tekintette alapvető tevékenységének. Az alapító, Kalazanci Szt. József úgy gondolta, hogy „e szolgálat odaadó gyakorlásától függ a keresztény társadalom megújulása. … Ha ugyanis a gyerekeket kiskoruktól fogva szorgalmasan nevelik vallásos életre és műveltségre, kétségkívül remélhető, hogy egész életük alakulása boldog lesz. … Intézményünknek tehát az lesz a feladata, hogy a gyerekeket az elemi ismeretektől kezdve helyes olvasásra és írásra, számolásra és latin nyelvre, főleg pedig vallásos életre és hittanra tanítsa, és mindezt a lehető legegyszerűbb módszerrel tegye” (Constitutiones, I, 2-5). Rendi szervezetüket és képzésüket is ehhez a célhoz igazították. A rendtagok kiválasztásában az iskolai munkának való megfelelés, a pedagógiai alkalmasság volt döntő. Iskoláik szervezésekor a szűkös körülményeket is vállalták, és bizalommal hagyatkoztak alkalmi kegyes adományokra.

Az első piarista iskolákban kezdetben elsősorban alapfokú, anyanyelvű képzést nyújtottak, tehát olvasást, írást, számtant és hittant tanítottak, de hamarosan nyitottak latin nyelvű gimnáziumi, majd filozófiai és teológiai osztályokat is. A rend közép-európai iskolái már kezdettől fogva kizárólag gimnáziumi osztályokból álltak. Iskolai rendszerük nagyjából a jezsuitákét követte, tehát középpontjában a vallásos nevelésen kívül a latin nyelv oktatása állt. A klasszikus auktorok műveinek tanulmányozását igyekeztek történelmi és földrajzi ismeretek átadásával összekötni. Tanrendszerük azonban a jezsuitáknál rugalmasabb, a szegényebb diákok igényeihez jobban alkalmazkodó volt. Különös hangsúlyt helyeztek a kalligráfia, a zene és a magasabb matematikai ismeretek oktatására. Gimnáziumaikban a szokásos grammatikai és humán osztályok mellett számtani osztályt (classis arithmeticae) is vezettek. A legmodernebb ismereteket is bevonták a tanításba. Az újdonságokra való fogékonyság jeleként a 17. század közepén a firenzei piaristák például szoros kapcsolatban álltak Galileo Galileivel, és az ő tudományos nézeteit tanították, a 18. század közepén pedig az itáliai és magyarországi piaristák is elsők között vállalták föl a Descartes, Newton, Leibniz és Christian Wolff nevével fémjelzett modern, kísérleteken alapuló természettudomány, az „új filozófia” (philosophia recentior) tanítását.

A sajátos – bár nem mindenütt alkalmazott – piarista módszerek közé tartozott a tanítás közben, egymást váltó gyerekcsoportok által folyamatosan végzett ima (oratio continua), a gyerekek hazakísérése az iskolából és a vasárnapi zenés „ifjúsági istentisztelet” (oratorium). A jezsuitákhoz hasonlóan a piaristák iskolai munkájának is szerves részét alkotta a didaktikus célokat szolgáló, latin és nemzeti nyelvű diákszínjátszás.

A piaristák az iskolák mellett vezettek árvaházakat, nemesi konviktusokat, papi szemináriumokat, elvállalták plébániák vezetését (részben anyagi okokból), többen működtek közülük tábori lelkészként és hittérítőként, elsősorban a Habsburg Birodalom protestáns vidékein.

Szervezet

A rend élén a generális (praepositus generalis) állt, akit az eleinte hat, majd 1760-tól 12 évente Rómában ülésező generális káptalan (capitulum generale) választott meg. A legfontosabb ügyekben négy asszisztensével (assistens generalis) együtt döntött (congregatio generalis). A generális asszisztenseket a 17. század végétől úgy választották ki, hogy minden földrajzi régió képviseltesse magát közöttük, majd az 1760. évi káptalan hivatalosan is úgy döntött, hogy egy-egy asszisztenst kell választani a római, az itáliai, a közép-európai és a hispániai provinciákból.

A generális nevezte ki a rendtartományok (provincia) élén álló tartományfőnököket (praepositus provincialis) és a rendházak elöljáróit, figyelembe véve a tartományi káptalanok által beküldött jelöléseket. Miután 1781-ben II. József megtiltotta, hogy a generális kapcsolatot tartson a Habsburg Birodalom piarista rendtartományaival, utóbbiak maguk választották tartományfőnökeiket, a tartományi káptalanokon. A tartományfőnök a fontos ügyekben szintén tanácsosaival (assistens, consultor) együtt hozott döntéseket.

A nagyobb rendházak (domus, collegium) élén házfőnök (rector), a kisebbek (residentia) élén elöljáró (superior) állt. Ők voltak felelősek a rendházaikhoz tartozó, annak integráns részeként kezelt iskolákért is, bár ebben az iskolai prefektusok (praefectus scholarum) is segítségükre voltak. Az 1777. évi Ratio educationis után a piarista gimnáziumok élére is igazgatók (director) kerültek, akiknek a házfőnöktől független, felelős hatáskörük volt. A házfőnök és az igazgató közötti esetleges súrlódásokat úgy igyekeztek elkerülni, hogy a két tisztséget gyakran egy személy töltötte be.

A rendnek laikus tagjai kisegítő tagjai (frater operarius) is voltak, akik mint kapus, szakács, kertész, vincellér, gondnok, sekrestyés, szabó, asztalos, építőmester működtek, de volt köztük gyógyszerész, sebész, nyomdász és festő is.

Címer

A rend jelvényének (címerének) középpontjában Szűz Mária monogramja áll (egymásba fonódó M és A betűk). A monogram fölött kereszttel ékesített nyitott korona, alatta pedig a görög MP ΘY betűk, a Métér Theou (Isten Anyja) szavak nagybetűs rövidítése látható. Kalazanci Szent József alkotta meg 1617-ben, nem sokkal az után, hogy a piaristák kiváltak az Isten Anyjáról nevezett (luccai) kongregációból. A luccai kongregáció akkori jelvénye a görög MP ΘY betűk betűkből állt, fölöttük koronával, melyből arany kereszt nő ki. Ezt Kalazanci Szt. József kiegészítette Mária monogramjával, az egymásba fonódó M és A betűkkel, efölé került a korona és a kereszt. A címert 1619-től már végleges formájában használták. A korona arra utal, hogy Szűz Mária a Kegyes Iskolák Királynője is. Az ábrázolásokon a címerpajzsot (a jezsuita jelvény mintájára) leggyakrabban egyenes és hullámos sugarak veszik körül. Színes ábrán a pajzsmező általában kék, az alakok pedig aranyszínűek.

Viselet

A piarista rend tagjai a világi papok szokásos fekete reverendáját viselték. A piarista reverenda abban különbözik a világi papokétól, hogy elülső gombsora szegély mögé van bújtatva. Ehhez fekete, kevéssel a térd alá érő köpenyt és papi birétumot használtak. Kezdetben a „sarutlan” szerzetesek módjára mindenhová szandálban, csupasz lábbal jártak. 1690-ben azonban VIII. Sándor pápa engedélyezte, hogy egyszerű, lapos sarkú fekete bőrsarut és fekete harisnyát hordjanak.

Társulatok

A piaristáknak saját eredetű társulata nem volt. Diákjaik számára azonban – a jezsuiták példáját követve – minden iskolájukban alapították Mária Kongregációt, amelynek tevékenysége szorosan összefonódott a piarista iskolákhoz szervesen hozzátartozó oratóriummal. Több helyen a templomaikba járó világiak (férfiak és nők) számára is létrehoztak társulatokat. A kármelita eredetű Skapuláré Társulat például Privigyén 1668-ban, Veszprémben pedig 1730-ban kapott búcsúkiváltságokat. Utóbbi beöltözési ünnepén padányi Bíró Márton felsőörsi prépost mondott beszédet. A szegedi, piaristák vezette plébániatemplomban 1728-ban Szentháromság Társulatot alapítottak. A váci és a kecskeméti piaristáknál is volt ilyen társulat, utóbbi 1780-ban nyomtatásban jelentette meg szertartáskönyvét.

Szentek

  • Kalazanci Szt. József (José de Calasanz) / Josephus a Matre Dei (1557–1648) bold. 1748, szt. 1767
  • Glicerio Landriani (1588–1618) Isten szolgája
  • Pietro Casani / Petrus a Nativitate Beatae Mariae Virginis (1572–1647), bold. 1995
  • Papczyński Jan / Stanislaus a Jesu et Maria (1631–1701) a mariánus kongregáció (Clerici Mariani) alapítója, bold. 2007, szt. 2016
  • Pirrotti Szt. Pompiliusz (Domenico Michele Pirrotti / Pompilius Maria a S. Nicolao (1710–1766), bold. 1890, szt. 1934

Magyarországon

Lengyelországi Rendtartomány (Provincia Poloniae)

A szepességi Podolinban, amely akkoriban Lengyelországnak elzálogosított városok egyike volt, Lubomirski Szaniszló krakkói palatinus támogatásával 1642-ben telepedtek le a Morvaországból elmenekült piaristák, akik egy év múlva kezdték meg a tanítást. A rendház eleinte a „német” rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartozott, majd az 1662-ben létrejött lengyel rendtartomány része lett. Alapításától fogva itt volt a lengyelországi piaristák noviciátusa, és egyes években filozófiai stúdiuma is. 1701-ben a rendházban kapott szállást a bécsújhelyi börtönéből Lengyelországba menekülő II. Rákóczi Ferenc, aki ezt később borjáradékkal hálálta meg. Az iskola népszerű volt a lengyel nemesség körében, akik azt egy fajta „külföldi menedéknek” tartották, az ország zavaros 18. századi állapotában. Miután Lengyelország fölosztása következtében 1772-ben Podolin ismét magyar közigazgatás alá került, II. József 1782-ben a kollégiumot és a hozzá tartozó szepesbélai plébániát a magyar rendtartományhoz csatolta.

Magyarországi Rendtartomány (Provincia Hungariae)

A piaristák első magyarországi rendházat és iskoláját 1666-ban Privigyén alapította Pálffy Pál nádor özvegye, Khuen Franciska. A rend onnét kiindulva szerzett újabb működési helyeket Breznóbányán (1673), majd a Pozsony melletti Szentgyörgyön (1685), ahol az evangélikusoktól elvett templomokat adták át számukra. Kezdetben e rendházak is a lengyel rendtartományhoz (Provincia Poloniae) tartoztak. 1692-től azonban a három magyarországi rendház már külön egységet alkotott, amelyet eleinte Mösch Lukács (Lucas a S. Edmundo) commissarius generalis vezetett, majd 1695-től viceprovincia-ként a német rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartozott. 1698-ban tudatosan, saját kezdeményezésükből telepedtek meg Nyitrán, ahol tartós működésüket Mattyasovszky László püspök 1702-ben kelt alapítólevele biztosította.

A kuruc háborúk lezárultával püspökök, földbirtokosok és városok segítségével a rend nagyarányú terjeszkedésbe kezdett Magyarországon, elsősorban az egykori oszmán hódoltság területén. Akkor alapított rendházaik és iskoláik közül a Volkra Ottó János püspök által alapított veszprémi (1711), a Kollonich Zsigmond püspök által alapított váci (1714), a Koháry István országbíró által alapított kecskeméti (1715), valamint a városok által létrehozott pesti (1717) és a szegedi (1720) egyaránt országos jelentőségűvé vált. Olyan városokban is hatékonyan működtek, ahol a lakosság túlnyomó többsége protestáns volt, mint az evangélikus Besztercén (1717), illetve a református Debrecenben (1719). A bővülésnek köszönhetően a magyar országgyűlés az 1715. évi 102. cikkelyében honosnak nyilvánította a rendet, majd 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány (Provincia Hungariae), amelynek első tartományfőnökévé az addigi viceprovinciálist, Zajkányi Lénárdot (Leonardus a S. Eustachio) nevezték ki.

A 18. század közepéig a rend magyarországi terjeszkedése töretlenül folytatódott. Károlyi Sándor Nagykárolyban (1725). a Magyar Kamara Máramarosszigeten (1730), Zsidanics István megye főadószedő Magyaróvárott (1739), Bibics Jakab alispán pedig az Arad megyei Szentannán (1750) telepítette le a rendet. 1765-ben egyszerre három új iskolát is nyitottak: Kalocsán Batthyány József érsek, Nagykanizsán Batthyány Lajos nádor, Tatán pedig Esterházy Miklós és Ferenc jóvoltából.

Iskolahálózatuk gyors kiépülése is jelzi, hogy milyen népszerűek lettek. A közrendű és a nemesi társadalom egyaránt kedvelte őket, számos arisztokrata tartott gyermekei mellett piarista nevelőt. A tanítás mellett szívesen vállalták városi plébániák adminisztrációját (például Breznóbányán, Debrecenben, Szegeden, Máramarosszigeten), és részben a plébániai jövedelmekből tartották fönn kollégiumaikat. Több helyen filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) és nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Szentanna) is vezettek. 1762-ben Christoph Migazzi bécsi érsek és váci püspök is rájuk bízta a szegény nemesi ifjak számára alapított váci nevelőintézetét, amely 1767-től Theresianum néven működött, a királynő által finanszírozott alapítványi helyekkel.

A magyarországi piaristák is különös hangsúlyt helyeztek a matematika, geometria és fizika tanítására. Az országban elsőként honosították meg (Pesten 1744-től) a kísérleteken alapuló „új filozófia” oktatását. Tevékenységük elismerését jelentette, hogy 1763-ban Mária Terézia királynő annak a mérnökképző és közgazdasági iskolának (Collegium Oeconomicum) a vezetésével bízta meg őket, amelyet kancellárjával, Eszterházy Ferenccel együtt alapított Szencen. A kivételes tantervű iskola 1776-ban egy tűzvész miatt Tatára költözött, majd 1780-ban megszűnt. Piaristák működtek 1766-tól 1779-ig az Eszterházy Ferenc tallósi kastélyában létesített királyi árvaházban is.

Az 1770-es évek végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén). 1782-től a podolini rendház és iskola is a magyar rendtartományhoz tartozott.

A rend működését II. József császár is hasznosnak vélte, és – más szerzetesrendekkel ellentétben – nem tervezte feloszlatását. Reformintézkedései mégis sok gondot okoztak a piaristáknak. 1781-ben meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat rendjük római központjával. Ezért 1782-től a tartományi káptalan választotta a tartományfőnököt, akinek jogai azonban minimálisra csökkentek, mert 1784-től a rendházak is maguk választhatták meg elöljáróikat. A rendi saját utánpótlásképzés megszüntetése a rend jövőjét tette kérdésessé, a német nyelvű tanítási nyelv bevezetése a piarista tanárok többsége számára alig megoldható nehézséget jelentett, a tandíjrendelet pedig éppen a szegényebb a diákokat tartotta távol a piarista iskoláktól. Mindezek következtében a rend egysége és fegyelme rohamosan hanyatlott, létszáma 1782 és 1790 között 418 főről 330-ra csökkent.

Ugyancsak a császár rendelte el, hogy a váci piaristák 1785-ben a helyi, megszüntetett domonkos kolostorba költözzenek. A nehézségekkel küszködő tokaji rendház és iskola 1789-től Sátoraljaújhelyen, a feloszlatott pálosok kolostorában, a szentannai pedig 1790-től Temesváron, a kiürített ferences kolostorban folytatta működését. A medgyesi, breznóbányai, korponai, magyaróvári és szentgyörgyi piarista iskolák pedig bezárták kapuikat.

Az intézkedések egy része a császár halála után érvényét vesztette. A noviciátus és a rendi növendékképzés már 1790-től helyreállt, majd ismét megnyíltak a breznóbányai, korponai, magyaróvári és szentgyörgyi iskolák, és 1796-ban a rend visszafoglalhatta saját váci épületét is.

Rendházak és iskolák

Podolin (rendház 1642–1922, iskola 1643–1848, 1866–1919), Privigye (rendház 1666–1950, 1990–, iskola 1666–1850, 1870–1919, 1993–), Murány (misszió 1667), Breznóbánya (rendház 1673–1857, iskola 1675–1787, 1793–1849), Szepesbéla (plébánia 1674–1852), Szentgyörgy (rendház 1685–1950, 1995–, iskola 1687–1787, 1793–1849, 1856–1919), Nyitra (rendház 1698–1950, 1992–, iskola 1698–1919, 1992–), Veszprém (rendház 1711–1950, iskola 1711–1948), Vác (rendház 1714–1950, 1990–, iskola 1714–1948, 1991–), Kecskemét (rendház és iskola 1715–), Pest (rendház és iskola 1717–), Beszterce (rendház 1717–1878, iskola 1729–1850), Debrecen (rendház 1719–1950, iskola 1721–1948), Korpona (rendház 1720–1874, iskola 1720–1787, 1793–1849), Szeged (rendház 1720–1950, 1990–, iskola 1721–1948, 1991–), Tokaj (rendház és iskola 1727–1789), Nagykároly (rendház 1725–1949, iskola 1727–1923, 1940–1948), Rózsahegy (rendház 1729–1922, iskola 1735–1918), Máramarossziget (rendház 1730–1949, iskola 1731–1919, 1940–1948), Craiova (misszió 1736–1739), Magyaróvár (rendház 1739–1950, 1994–, iskola 1739–1789, 1798–1850, 1854–1948, 1994–), Kisszeben (rendház 1740–1922, iskola 1740–1919), Medgyes (rendház és iskola 1740–1789), Szentanna (rendház és iskola 1750–1790), Szenc (rendház és iskola 1763–1776), Kalocsa (rendház és iskola 1765–1860), Nagykanizsa (rendház 1765–1950, 1996–, iskola 1765–1950, 1992–), Tata (rendház 1765–1950, iskola 1765–1948), Tallós (rendház 1766–1773, árvaház 1766-1779), Vác–Theresianum (rendház és iskola 1767–1784), Kolozsvár (rendház 1776–1949, iskola 1776–1948), Kőszeg (rendház és iskola 1776–1815), Selmecbánya (rendház 1776–1922, iskola 1776–1919), Trencsén (rendház 1776–1950, 1990–, iskola 1776–1918, 1990–), Sátoraljaújhely (rendház 1789–1950, 1991–, iskola 1789–1948), Temesvár (rendház 1790–1949, iskola 1790–1948)

Stúdium

Magyarország területén a piarista rend első filozófiai kurzusát 1648-tól a lengyel rendtartományhoz tartozó Podolinban szervezték meg. A magyarországi piaristák részére Privigyén tartottak 1674-től időről-időre filozófiai kurzusokat, az első teológiai stúdiumot pedig 1695 és 1697 között Privigyén és Szentgyörgyön vezette a lengyel Gabriel Sczawnicki (ab Angelo Custode). A stúdiumok 1711 után folyamatossá és rendszeressé váltak, de a rend szegénysége miatt nem egy helyen folytak, hanem tucatnyi rendházban (Privigye, Szentgyörgy, Nyitra, Breznóbánya, Korpona, Vác, Pest, Kecskemét, Nagykároly, Debrecen, Szeged, Rózsahegy, néha párhuzamosan több helyen is), aszerint, hogy éppen melyik volt megfelelő anyagi helyzetben. A teljes filozófiát egy piarista tanította, a teológiai kurzuson azonban a tanárok száma kettő vagy három is lehetett. Ilyenkor két professzor a szorosabb értelemben vett teológiát, a harmadik pedig a kánonjogot tanította. 1765 és 1772 között a szenci Collegium Oeconomicum-ban is tanultak piarista szerzetesnövendékek.

II. József rendeletére 1783 és 1790 között a piaristáknak is a központi papnevelőket kellett látogatniuk. A császár halála után azonban ismét megindultak a rend saját stúdiumai. A filozófia 1792-től Nagykárolyban, majd 1796-tól Vácott, a teológia pedig Nyitrán, illetve harmadik évfolyama 1806-tól Szentgyörgyön működött.

Jeles szerzetesek

  • Hausenka, Jiří / Nicolaus ab Immaculata Conceptione B.M.V. (1637–1683) misszionárius, énekeskönyv-szerző
  • Hanacius (Hanak), Ján / Franciscus a S. Wenceslao (1637–1710) misszionárius, önéletrajzíró
  • Mösch, Johann Jakob / Lucas a S. Edmundo (1651–1701) viceprovinciális, matematikus, költő, rendtörténész
  • Groll, Georg / Adolphus a S. Georgio (1682–1743) győri püspök, teológus, héber filológus
  • Szlavkovszky Mihály / Benedictus ab Annuntiatione B.M.V. (1685–1748) költő
  • Szokolóczy János / Venceslaus a Purificatione B.M.V. (1694–1768) teológus
  • Fiala József / Iacobus a S. Felice (1697–1733) költő, színműíró
  • Halápy Ferenc / Constantinus a Passione Domini (1698–1752) tartományfőnök, költő
  • Nemcsényi Mihály / Adolphus a S. Benedicto (1702–1757) tartományfőnök, teológus, költő
  • Dezericzky József / Innocentius a S. Thoma Aquinate Ince (1702–1763) generális asszisztens, filozófus, történész
  • Kácsor András / Christianus a S. Emerico (1710–1792) rendtörténetíró, költő
  • Deményi László / Ladislaus a S. Nicolao (1711–1761) szónok, filozófus
  • Tapolcsányi Pál / Gregorius a S. Ladislao (1712–1773) tartományfőnök, író
  • Petko, Martin / Petrus a S. Martino (1713–1793) zeneszerző
  • Cörver Antal / Alexius a S. Maria Magdalena (1714–1747) filozófus, fizikus, matematikus
  • Cörver Miklós / Joannes Nep. a Matre Dei (1715–1773) tartományfőnök, filozófus, pedagógiai író
  • Bajtay József / Antonius a Matre Dei (1717–1773) tartományfőnök, püspök, filozófus
  • Conradi Ignác / Norbertus a Passione Domini (1718–1785) tartományfőnök, költő, hitszónok
  • Valero Vince József / Iacobus Antonius a S. Thoma Aquinate (1725–1798), vicarius provincialis, matematikus, geometra
  • Cetto Ferenc / Benedictus a SS. Sacramento (1731–1789) filozófus, történész
  • Fengler, Josef / Iosephus Christianus a S. Walburga (1733–1802) győri püspök
  • Schaffrath Lipót / Leopoldus a S. Ioanne Nep. (1734–1808) fizikus, szónok
  • Horányi Ferenc / Alexius a S. Ioanne Nep (1736–1809) fizikus, irodalomtörténész
  • Pállya István / Stephanus ab Assumptione B.M.V. (1740–1802), tartományfőnök, szónok, színműíró
  • Dugonics András / Andreas a S. Angelo Custode (1740–1818) matematikus, regény- és színműíró
  • Simai Márton / Christophorus a Salvatore Mundi (1742–1833) színműíró, nyelvész, gasztronómus
  • Koppi József / Carolus a Passione Domini (1744–1801) történész
  • Virág György / Hyacinthus a S. Ioanne Nep. (1744–1801) költő, nyelvész
  • Bielek István / Ladislaus a Passione Domini (1744–1807) hitszónok, lelkiségi író, történész
  • Hannulik Dániel / Ioannes Chrys. a S. Ioanne Nep. (1745–1816) költő, tankönyvíró, történész
  • Benyák József / Bernardus a Matre Dei (1745–1829), filozófus, fordító, költő
  • Zimányi István / Ludovicus a S. Cruce Domini (1748–1805) költő
  • Schreier, Johann / Norbertus a S. Bernardo (1748–1811) filológus, tankönyvíró, zeneszerző
  • Révai Mátyás / Nicolaus a Matre Dei (1750–1807) nyelvész, költő
  • Simonchich János / Innocentius a S. Anna (1750–1807) numizmatikus, történész
  • Bolla Imre / Martinus a Conceptione B.M.V. (1751–1831) tartományfőnök, történész, költő
  • Valla Ignác / Hyacinthus a S. Susanna (1752–1814) költő
  • Endrődy Mihály / Ioannes Nep. a Matre Dei (1757–1824) író, színműíró, költő, hitszónok

Névtár

  • Léh István, Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum / A magyar piarista rendtartomány történeti névtára 1666–1997, Bp., 1998 (METEM Könyvek, 21).

Irodalom

  • Bonanni I, n° 42. Hélyot IV, 281–291 (Chap. 39). Holstenius–Brockie VI, 439-511. Karcsú III, 53-63. Heimbucher II, 121-129. Balanyi 268-275. LthK VIII, 490-491 (L. Picanyol). DIP II, 927-945. Puskely II, 985-993. MKLex X, 934-936 (Tuba Iván). MaMűL IX, 176-189 (Jernyei Kiss János). Buben III/3, 51-168. OKZR —.
  • Horányi, Alexius, Scriptores Piarum Scholarum, I-II, Budae, 1908–1809.
  • Viñas, Thomas, Index bio-bibliographicus … Scholarum Piarum qui in universo ordine pietatem, litteras ac scientias scriptis suis foventes ornaverunt, I-III, Romae, 1908–1911.
  • Picanyol, Leodegarius, Brevis conspectus historio-statisticus Ordinis Scholarum Piarum, Romae, 1932.
  • Balanyi György–Bíró Imre–Bíró Vencel–Tomek Vince, A magyar piarista rendtartomány története, Budapest, 1943 = Balanyi György–Lantos Zoltán, Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára, Budapest, 1943.
  • Escuelas Pias: Ser e historia, ed. Severino Giner et al., Salamanca, 1978.
  • Diccionario Enciclopedico Escolapio, I-II, V, ed. Claudio Vilá Palá (I)–Luis María Bandrés Rey (I-II, V), Salamanca, 1983–1990.
  • Piaristák Magyarországon 1642–1992, szerk. Holl Béla, Bp., 1992.
  • Ausenda, Giovanni, A piarista rend története, ford. Ruppert József, Szeged, 2003 (Piarista Füzetek, 12).
  • Borián Tibor–Legeza László–Koltai András, Piaristák, Budapest, 2007 (Szerzetesrendek a Kárpát-medencében).
  • Koltai András, Bevezetés a piarista rend magyarországi történetének forrásaiba és irodalmába, Bp., 2007 (Magyarország piarista múltjából, 1).
  • A piarista rend Magyarországon [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2007. november 6-án és 7-én rendezett tudományos konferencia tanulmányai], szerk. Forgó András, Budapest, 2010 (Művelődéstörténeti Műhely, Rendtörténeti konferenciák, 6).
  • Riedel, Julia Anna, Bildungsreform und geistliches Ordenswesen im Ungarn der Aufklärung: Die Schulen der Piaristen unter Maria Theresia und Joseph II, Stuttgart, 2012 (Contubernium: Tübinger Beiträge zur Universitäts- und Wissenschaftsgeschichte, 77).

Hivatkozások

Koltai András

Hivatkozás erre az írásra: Koltai András, Piarista rend, in Szerzetesség a koraújkori Magyarországon: Összehasonlító rendtörténeti blog, 2016.11.09, URL: https://szerzetes.hypotheses.org/szabalyozott-papok-tanitorendek/piarista.